Elcseszett rendszerváltás? Jó reggelt!

Orbán Krisztián üzletember és időnkénti véleményvezér interjút adott a 444-nek.

Elég furcsa interjút, teszem hozzá: Uj Péter, a beszélgetőtársa? kérdezője? diktafontartója? láthatóan nem hisz a klasszikus kérdezz-felelek interjúkban, ami teljesen érthetetlen: egy alapos felkészülés utáni erős és ütős kérdésekkel, visszakérdezésekkel, a válaszoló részéről pedig csattanós válaszokkal és elbizonytalanodásokkal vegyes nagyinterjú az újságírói műfajok egyik csúcsa volt mindig is, és marad a jövőben is.

Most UP leült beszélgetni Orbán Krisztiánnal, és ezt úgy írja meg aztán, mint egy száraz tudósítást, függő beszédben meg idézetekkel. Na persze így nem kell megerőltetnie magát érdekes és kemény kérdések feltevésével, csak lejegyzi és kiteszi Orbán Krisztián magvas gondolatait, oszt' jó napot. De ez az interjú műfajának az önként vállalt kiherélése.

Mindegy, nem is ez a lényeg, hanem az interjú tartalma.

Orbán Krisztián számos olyan gondolatot és értelmezést elmond a rendszerváltás körülményeiről és a történtek máig tartó hatásairól, ami a mindenkori magyar jobboldal – politikusok, választóik, az egész jobboldali közeg – számára

Annak a bizonyos másik oldalnak viszont nagyon nem volt az: mi több, a baloldali és/vagy liberális tábor és azok két évtizeden át vezető pártjai, az MSZP és az SZDSZ mindvégig a tökéletes ellentétét gondolták és hangoztatták minderről.

*

Lássuk a fő gondolatokat: még csak vitatkozni se tudok velük semmiben, csak idézem őket.

Orbán Krisztián elmondja: „A rendszerváltás elitprojekt volt. 89-ig csak a legszűkebben vett elit látta, ismerte föl, hogy a korábbi rendszer, a kommunista kísérlet zsákutcába jutott. Mi sem illusztrálja ezt szebben, mint hogy 1989 októberében még a kommunista állampárt, az MSZMP volt a legnépszerűbb politikai erő, harminc százalék fölötti támogatottsággal. Nem arról volt szó, hogy a rezsimet a nép forradalmi indulata söpörte volna el. Hanem az elit, amelybe beletartoztak az MSZMP pragmatikusabb vezetői is, fölismerte, hogy a szocialista rendszer adta politikai keretek között az ország gazdaságilag nem menthető”. Ez az elit annyira el volt foglalva a saját ügyeivel, hogy meg sem próbált széleskörű elfogadottságot szerezni az új rendszernek.

Aztán: „A mi rendszerváltásunk azonban lemondott arról, hogy korrigálja a kommunista rendszer igazságtalanságait. Hogy csak egy nyilvánvaló példát említsünk: képtelen volt rendezni az ügynökkérdést. A régióban minden más ország többet tett azért, hogy a polgáraik megismerhessék a mindennapjaikba férkőző kommunista titkosszolgálat irányítóit és az ügynökök tevékenységét”.

És:

az új rendszerben: „Küldött volna egy nagyon erős üzenetet a társadalomnak: hogy a tulajdon előbb van, mint a magyar állam. Hogyha valami a tiéd volt, akkor jöhet itt valami rablóbanda, háború meg kommunizmus, de majd egyszer visszakaphatod. Gazdaságilag ez biztos okozott volna gondokat, de ezeket a kérdéseket hiba volt rövidtávú gazdasági szempontok alapján értékelni”.

Orbán Krisztián arról is beszél: a rendszerváltás komoly társadalmi traumát is jelentett: atomizálta, dezintegrálta a magyar társadalmat. Az új rendszer nem adta meg a közösségbe tartozás élményét. „Hogy várhattuk volna ezektől az emberektől, hogy kötődjenek az új rendszerhez? Amikor az életüket csak nyomorulttá tette. Fékek és ellensúlyok? Liberális szabadságjogok? Mi a fenéről beszéltünk nekik?”

Az üzletember-véleményvezér aztán kifejti: az akkor nagy hatalmú közmédiában budapesti értelmiségi elitek vitatkoztak egymással, csak épp nem a tömegek mindennapi problémáiról. 

Az egyetlen néppárt abban az időben pedig a posztkommunista MSZP volt, ami közel két évtizedig a társadalom mélyrétegeinek egyetlen értője és igényeik becsatornázója volt a politikába. A szocialisták pedig osztogatással tudták fenntartani a népszerűségüket,

– közli Orbán Krisztián.

Végül pedig hosszan beszél arról, hogy a legnagyobb rendszerváltó kudarc a magyar tudásbázisok, a maradék, használható és versenyképes magyar ipar és gazdaság elveszítése, elkótyavetyélése és felszámolása volt. „Ma már egyértelműen látszik, hogy a gazdasági stratégia, amelyben a rendszerváltó értelmiség hitt, és amit meglepő, utólag indokolatlannak tűnő magabiztossággal valósított meg, nem volt alkalmas arra, hogy Magyarország kikerüljön a középjövedelmű országok csapdájából.” Az iparvállalataink nagyobb része tönkrement, másik részre döntően külföldi kézbe került. Évtizedekre elveszítettük annak a lehetőségét, hogy méretes, hazai tulajdonú, exportképes középvállalkozásaink jöjjenek létre. 

A létrejött gazdasági rendszerben a magyar vállalkozások – exportképes tudás híján – elsősorban az állam által szabályozott és ellenőrzött iparágakba kényszerültek, járadékvadászok lettek. Onnan viszont nincs átjárás a világpiacra, marad értelemszerűen az államtól és a politikától való függés.

a reprivatizációt és a lusztrációt, a volt kommunista vezetők, ügynökök kitiltását a gazdasági és politikai életből.

Orbán Krisztián végül leszögezi:„Nekem úgy tűnik, hogy a mieink őszintén hitték, hogy jobban értik, mi kell a sikerhez, mint a többi hasonló ország. Miközben a világ egy hatalmas átrendeződés közepén volt, ők úgy tettek, mint akik tisztán látnak benne. De túl sok minden volt mozgásban ahhoz, hogy tényleg tisztán lehessen látni. A magabiztosság nem azonos a bölcsességgel. Mások lassabban haladtak, és sokáig úgy tűnt, hogy bénábbak, de aztán kiderült, hogy ők jártak jobban”.

*

Orbán Krisztián szerint tehát a rendszerváltás az elitek játszmája volt, akik a széles tömegeket nem avatták bele sem szellemileg, sem anyagiakban a rendszerváltásba, akik hallani sem akartak reprivatizációról és a (poszt)kommunista hálózatok megsemmisítéséről, akik

miközben hagyták, hogy széles tömegek az állami csöcsön keresztül kapott, túlélésre elegendő segélyekre és nyugdíjakra rendezkedjenek be. Mindezt úgy, hogy fordított Robin Hoodként a magyar embereket háromszor is meglopták a rablóprivatizációval, az ország eladósításával és végül a szabadjára engedett devizahitel-őrülettel (ez utóbbiban persze a hitelfelvevő egyének elsődleges felelősségét is fontos aláhúzni).

És eközben az okosabb szomszédaink elhúztak mellettünk, nemzeti vagyonukat megtartva és okosan kezelve, masszívabb és előremutatóbb, fenntarthatóbb modernizálásba kezdve.

*

Az egyszeri magyar jobboldali, aki pedig ugyanezt már 1991-ben, 2000-ben meg 2008-ban is látta és hangoztatta, vasárnapi ebédlőasztaltól a sarki kocsmán át a tévévitákig meg a lakossági fórumokig, most vérmérséklettől függően egyetértően hümmöghet vagy az asztalt csapkodhatja dühében: de hát ezt mindig is láttuk, mindig is tudtuk, mindig is mondtuk, CSAK HÁT A KOMCSIK MEG AZ ESZDÉESZESEK HALLANI SEM AKARTAK RÓLA, ÉS ÉVTIZEDEKRE ELKÚRTÁK AZ ORSZÁGOT MEG A FÉL ÉLETÜNKET!

Az egyszeri jobboldali ezután leül, hátradől, vértolulása alábbhagy, kávét talán nem is kér már, és visszagondol elmúlt harminc évére. Aztán a következő harmincra. Ha még megéli.

És eltűnődik azon, hogy ha nem lett volna rendszerváltás, s maradt volna valami félpuha, félkemény szocializmus a következő évtizedekre, talán akkor is Hornnak, Medgyessynek meg Gyurcsánynak hívták volna az ország soros vezetőit.

És az egyszeri jobboldali most magában jó reggelt kíván minden haladó 444-olvasónak, akiknek egy 2019 tavaszi Orbán Krisztián-interjúig kellett várniuk arra, hogy leessen a szemükről a harminc éve nevelgetett hályog, 

Nézzük végül optimistán a jó oldalát: most, harminc évvel a rendszerváltás után talán elindulhat az ország valami nemzeti konszenzus felé a rendszerváltás megítélésében. 

(Na jó, azért megnézem, épp mibe ér bele a kezem.)