Nem hordok kokárdát, mert nekem semmit sem jelent

„Utoljára valamikor a nyolcvanas évek végén vettem fel kokárdát. Azt hittem, rossz szemmel nézik. Mikor rájöttem, hogy dehogy, levettem. Egyszer (szintén akkoriban) dafke felvettem egy fekete-sárgát. Nem értették, hát levettem azt is. 

Utoljára a nyolcvanas években hordtam kokárdát, de azóta kiolvastam a magyar irodalom jókora részét, megtanultam a történelmet. Vannak magyar írok és költők, akiket szeretek, és vannak, akiket nem. Sokakat teljesen érdektelennek tartok. (Ugyanígy vagyok más országok mindenféle szerzőivel is.) 

Használom a magyar nyelvet, néha kifejezett örömmel, máskor nyűgként. Használok időnként más nyelveket is, hozzáállásom hasonló, bár kétségtelen, hogy a legjobban magyarul tudok. Szép nyelv a magyar, lehet rajta nagyon csúnyákat mondani. Erre is minden nyelv alkalmas. 
Szeretek tájakat, erdőket, városok részeit, utcasarkokat. Ezek nem feltétlenül a »Magyarországnak« nevezett történeti-földrajzi absztrakció területén találhatóak, de egy jelentős részük igen. Amúgy pedig az a véleményem: túl kicsi ez a bolygó ahhoz, hogy történeti-földrajzi absztrakciókra daraboljuk. 

Nem hordok kokárdát, mert nekem semmit sem jelent. Nem vagyok kirakat. Nem gondolom ugyanakkor, hogy valaki rosszabb (vagy jobb) ember lenne attól, hogy kokárdát hord. Semmi sem múlik rajta szerintem. Szeretném, ha semmi sem múlna rajta. 
Ha van hazám, az szavakból, gondolatokból, képekből, szagokból, ágakból és tavakból, emberekből, állatokból, emlékekből, álmokból, ízekből áll össze. Hangulatokból, fényekből és árnyékokból. 

Sokkal inkább vagyok kelet-európai, mint magyar. Hrabalt, teszem azt, éppúgy magaménak érzem, mint - mondjuk - Tersánszky Józsi Jenőt (nem tudom, miért éppen őket írtam, írhattam volna másokat is). Másokban, más helyekben egy kicsit mindig Kelet-Európámat keresem, de nem mindig örülök, ha megtalálom. 

Nem hordok kokárdát, nem lobogtatok zászlókat, nem borzongok meg himnuszoktól. Sosem éreztem, hogy ezeken bármi is múlna. Sosem éreztem igazán, hogy tárgyiasítani kellene százféle, gyakran változó hovatartozásomat - és mikor tárgyiasítottam, akkor is kicsit mindig zavarban voltam: ez vagyok? 

Nem tudom, hogy van-e igazán hazám. Nagybetűs biztos nincs, a harsány hazakupecek kínálatából nem akarok vásárolni. 
Ha van is hazám, az olyan, mint én: rendezetlen, tétova, esetleges. Mikor milyen. Reggel bamba, kávéra sóvárgó, és néha csúnyán berúg péntek este. Aztán szombaton másnapos, pöröl mindenkivel, máskor meg éppen mindenkit a keblére ölelne. Néha pörög, izzik, pattog, máskor naphosszat csak mered maga elé. Van, hogy napokra eltűnik, és mikor végül hazajön (mert mindig hazajön), olyan fura szaga van. 

Ilyesmi a hazám. Megbízhatatlan, furcsa ismerős, de nem lehet furkósbotnak használni, hogy másokat kupán vágjanak vele.

Semmi különös.”