„Évszázados lábas; valamikor a huszadik század elején még decens zománc díszíthette, egy cseppet sem gazdag konyha büszkesége volt. Ma már csak maga a súlyos, békebeli vas maradt; a lábas meztelen, vastag, fekete teste. Tartós, de kicsit sem úrias, nehéz öntöttvas. Elkerülte hát, hogy előkelőbb réztársaihoz hasonlóan ágyút öntsenek belőle az első világháborúban. Átélte a másodikat is, de még az úttörők vasgyűjtő hevületének sem esett áldozatul. Nem lett belőle sem fasiszta tank, sem népi eke, sem büszke szocialista szerszám elszánt plakátmunkások roppant, optimista markában. Maradt, ami volt: lábas.
Ha beszélni tudna (ez milyen közhelyes, mégis sokszor eszembe jut), elmondhatná, hogy mi minden főtt benne az évtizedek során. Mennyi krumpli és hagyma; a zsírt mikor váltotta fel az étolaj, majd a margarin, hogy aztán megint étolaj, és végül megint zsír kerüljön bele, az éppen aktuális lehetőségeknek és egészségtrendeknek megfelelően. Ma néha olíva is, az olcsóbból. Hogy hányszor jutott hús, és mikor milyen. És hányszor jutott csak korpa, kevés melasszal édesítve. Hogy a krumplileves krumplileves volt benne, mikor éppen jutott krumpli, és a békebeli gyarmatáruboltok és delikateszek fűszerkészlete hogyan apadt el, vált a háborúkban gondosan kimért csipetnyi sóvá, vagy utóbb vegyipari, unalmas generálvegetává.