„Jean Monnet, a legfontosabb alapító atyája annak, ami az EU-vá fejlődött, abban hitt, hogy kizárólag egy egyesült Európa biztosíthatja a kontinens békéjét és jólétét. Ugyanakkor egy ilyen uniót övező kellő lakossági lelkesedésének hiányában – Monnet egyik megjegyzése szerint – cikcakkban kell majd felépíteni, nem egyenes úton; lényegében „fű alatt” és félrevezetések árán. Juncker pedig évekkel később úgy nyilatkozott, hogy „természetes, hogy lesz szuverenitásátruházás. Persze elég intelligens vagyok ahhoz, hogy erre ne hívjam fel a közvélemény figyelmét.”
„Egy elgondolásra ugyanakkor nem lehet szuverenitást átruházni. Monnet zsenialitása abban áll, hogy még azelőtt kialakította a kormányzat lényeges részeit – egy apparátust (a bizottság), egy bíróságot és egy parlament előképét – mielőtt bármiféle állam azt egyébként működtetni tudta volna. A bizottság feladata az volt, hogy használja azt a hatalmat, amit kapott, és ezzel még nagyobb hatalomra tegyen szert, gyakran olyan politikusok egyetértő bűnrészességével, akik ugyan ködös formában támogatták „Európát”, de közel sem voltak tisztában azzal, hogy mi is a mélyebb következménye mindannak, amibe beleegyeztek. Juncker egy 1999-es interjújában a következőképpen fogalmazott: „Elhatározunk valamit, megszellőztetjük, és várunk, hogy mi történik. Ha senki sem csinál botrányt, minthogy a legtöbb ember nem érti, mi is lett eldöntve, akkor lépésről lépésre visszük véghez, amíg nincs visszaút.”
( … )
„Juncker egy „roppant politikai” bizottság ígéretével foglalta el a hivatalát, ugyanakkor, bár eldicsekedhet néhány technokrata eredménnyel – mint például az év során Japánnal kötött kereskedelmi egyezménnyel –, a növekvő populista kihívásokkal és legfőképpen a Brexittel övezett politikai eredményei egyáltalán nem adnak okot büszkeségre. Természetesen a Brexit elhárítja az „egyre szorosabb unió” előtt álló brit akadályokat, de ez a már csak a következő elnököt vigasztalhatja. Aterhe mind Junckerre esik.”