A magyar biztonságpolitika jövője: van-e európai alternatíva?

Mike Pompeo amerikai külügyminiszter minapi közép-európai körútja világos üzenet volt szövetségesek és nagyhatalmi ellenfelek számára egyaránt, hogy az Egyesült Államok továbbra is meghatározó tényező a régióban.

Noha az energetika és a gazdaság terén tapasztalható aktivitása szintén figyelmet érdemelnek, az USA jelentőségét elsősorban a NATO keretében és azon túl is megmutatkozó biztonságpolitikai garanciák és katonai jelenléte adja. Amennyiben a térségben állomásozó amerikai erők nagyságát és képességeit, illetve a térségre irányuló diplomáciai figyelmet vizsgáljuk, ez az amerikai elköteleződés a Trump-kormány hivatalba lépése óta valóban megerősödött. Mindemellett ahogyan az a miniszterelnök látogatás kapcsán készült interjújából következtethető,

Az Egyesült Államokkal való biztonságpolitikai együttműködés és a NATO vonatkozásában értelemszerűen felmerülhetnek olyan kérdések, amelyeknél Magyarországnak érdekében áll nemzeti érdekei védelme miatt vitába szállni az Egyesült Államokkal, ahogy az például Ukrajna ügyében tapasztalható.

Szintén magyar érdek, hogy az Egyesült Államokkal tető alá hozott védelmi együttműködési megállapodás messzemenőkig tükrözze a magyar igényeket és feltételeket, és a tárgyalások elhúzódása arra enged következtetni, hogy ez így is történt. 

Az európai biztonsági struktúra, vagyis a NATO és az EU munkamegosztásának jövőjével kapcsolatos magyar kérdéseket illetően azonban a NATO és az USA által nyújtott feltételeket – amelyet nevezhetünk atlantista opciónak is – az európai alternatívák tükrében szükséges értékelni, és ezek függvényében lehet meghatározni a magyar érdekeknek megfelelő politikát. 

A globális geopolitikai változások – különösen Kína megerősödése –, az amerikai belpolitikai környezet átalakulása – világcsendőri szerepből való visszahúzódás igénye –, és az Európán belül zajló folyamatok kétségkívül komoly kérdéseket vetnek fel a NATO hosszú távú jövőjét és az Egyesült Államok térségbeli jelenlétét illetően. Európában a biztonsági környezetben tapasztalható negatív változások és a Donald Trump elnöksége az elmúlt három évben érzékelhető lendületet adott az önálló európai védelempolitika intézményi és képességbeli pilléreinek megerősítésére, mind az EU-n belül (mint az Állandó Strukturált Együttműködés – PESCO), mind azon kívül álló formákat illetően (pl. a francia vezetésű Európai Intervenciós Kezdeményezés). 

Az európai országoknak valóban

Az amerikai és az európai érdekek sok mindenben közösek, de vannak érdekkülönbségek és eltérő prioritások.

Európának tehát alapvető érdeke, hogy szükség esetén önállóan is képes legyen cselekedni. Ugyanakkor az európai országok messze vannak még attól, hogy politikai és katonai értelemben is egy egységes és ütőképes európai védelempolitikát megvalósítsanak, akár egy közös európai haderő felállításával. Az önálló európai védelempolitika zászlóvivői, Franciaország és Németország sem kérdőjelezik meg egyelőre a NATO alapvető jelentőségét, és ennek figyelembevételével alakítják politikájukat. Ugyanakkor nem lehet kizárni, hogy ez a folyamat, akár valamilyen válság hatására jelentősen felgyorsul a következő években, és egy maihoz képest egységesebb és ütőképesebb európai védelempolitika körvonalazódik. 

Ám Magyarország szempontjából alapvető kérdés, hogy miként is nézne ki egy Franciaország és Németország vezette önálló európai védelmi unió? Egy ilyen európai védelempolitika ugyanis a reális forgatókönyvek alapján a jelenlegi NATO- és EU-keretekhez képest geopolitikai szempontból déli fókuszú (Afrika), kockázatkerülőbb és katonailag gyengébb lenne. A területvédelmi garanciái pedig a jelenlegi NATO-feltételekhez képest szintén lényegesen gyengébbek lennének, mind politikai, mind katonai képességbeli oldalról. Franciaország ugyanis önmagában gyenge, ahogyan katonai értelemben a jelenlegi Németország is. 

Amennyiben viszont ez utóbbi lényegesen erőteljesebb fegyverkezésbe fogna – amely elengedhetetlen lenne Európa katonai megerősödése szempontjából –, az vélhetően európai országok közötti kényes egyensúlyt borítaná fel. Ahogy egy magas rangú közép-európai tisztviselő a közelmúltban fogalmazott, egy erőteljes német fegyverkezés mellett abban az esetben lenne nyugodt, ha az a NATO intézményi struktúráiba ágyazva és változatlanul erős amerikai európai jelenlét mellett valósulna meg. Bizonyára igen sok olyan európai van, különösen lengyel barátaink körében, aki hasonlóképpen gondolkodnak. Függetlenül attól, hogy miként tekintünk a külső fenyegetésekre, egy Egyesült Államok nélküli önálló európai védelmi közösségben

Mindez nem jelenti azt, hogy az európai országoknak ne lenne szüksége nemzetállamonként és közösen is többet tennie a saját védelmük érdekében, távlatilag felkészülve arra az eshetőségre is, hogy az Egyesült Államok nem fog mindig a maihoz hasonló szerepet Európában betölteni. Ebben a vonatkozásban támogatandó Magyarország aktív részvétele a katonai képességeink megerősítését célzó európai védelmi kezdeményezésekben. 

Ugyanakkor az európai kilátásokat illetően is megállapítható, hogy Magyarország a saját védelmét illetően végső soron alapvetően saját magára kell, hogy támaszkodjon, és az elmúlt évben felgyorsult haderőfejlesztés megfelelő kiindulási alapot ad erre. Ezen túlmutatóan Magyarország biztonság- és védelempolitikai irányát a nagyhatalmi és európai realitások, valamint a hozzájuk kapcsolódó kockázatok gondos értékelése mentén célszerű meghatározni. Az európai biztonsági struktúra jövőjét értelemszerűen nem Magyarország fogja meghatározni, a védelmi képességeink erősítése azonban lehetőséget ad arra, hogy mind a NATO, mind az EU érdekeltebbé váljon abban, hogy Magyarország támogatását megszerezze az európai biztonság megerősítését szolgáló politikáik kialakítása során.