Otthon, a Kárpát-medencében

"Mindig jó hazajönni a kicsi Kárpát-medencébe, hogy Budapestre vagy az erdélyi Gyergyóditróba, nekem szinte mindegy. Mindegyik megmozgatja lelkem egy darabját, és talán az is segít, ha úgy érezhetem, mindenhol hasznos vagyok. Az első huszonhat év Erdélyben telt, aztán jött a harminckettő Magyarországon. A két lábon állás így ma már teljesen természetes, csak a megtett kilométerek szaporodnak a csontjaimban, hiszen, ahogy Kallós Zoli bácsi énekelte: »az utak nagyok, hosszak, s a vizek es megáradtak«.

Amikor átjöttem egy névházassággal Magyarországra, egy percig sem éreztem úgy, hogy ne lennék magyar. Persze furcsán beszéltek Budapesten (nekik meg én beszélhettem furcsán), persze vegzált az akkori Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal, ahol az arabokkal egyformán kezeltek, persze idegen volt a nagyvárosi lét, de az emberek kedvesek, segítőkészek és együtt érzőek voltak, mint minden határon túlról áttelepülttel akkoriban. Ráadásul nekem ott voltak az Erdélyben megismert magyarországi népzenész, néptáncos kollégák, akikkel csak folytatni kellett az elkezdett jó viszonyt.

Akkoriban az egész országon eluralkodott a remény, egy nagy közösségként vártuk a változásokat. Aggódva és tehetetlenül néztük a kilátástalan és tragikus erdélyi végjátékot, Ceausescuék ámokfutását. Akkoriban, ha csak tehettem, utaztam haza Erdélybe sok ezer honfitársammal együtt, csempészve mindent, amire az otthon maradottaknak szüksége lehetett, és mentve onnan, amit ránk bíztak.

Az egyik ilyen megbízó Kallós Zoli bácsi volt, akihez általában hajnalban érkeztünk. Ő akkor már fent volt, egyébként nála is a középhullámú Kossuth rádió szólt. A legemlékezetesebb »feladat« az volt, amikor szilágymenyői kitelepítése után Tőkés László első videó-interjúját kellett kihoznunk Magyarországra, és eljuttatni a Panoráma című műsornak. És amit nem mellesleg a sógorom készített vele."