Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Újra és újra szóba jön Pozsgay Imrének a rendszerváltásban játszott szerepe.
„Újra és újra szóba jön Pozsgay Imrének a rendszerváltásban játszott szerepe. Legutóbb Trombitás Kristóf írt erről a Mandineren. Az írásban azonban van néhány téves következtetés. Hogy pontosan mi és hogyan történt, azt talán soha nem tudjuk meg, néhány információ azonban hozzáférhető. Tíz évvel ezelőtt a Magyar Demokratában megpróbáltam összefoglalni, hogy mi is volt valójában Pozsgay szerepe 1989-90-ben. Talán nem érdektelen az akkor írottakat felidézni.
(Elnézést kérek, kivételesen hosszú írás következik.)
A Horn-korszak vége
Magyar Demokrata, 2009. 10. 28.
A magyarországi szovjetrendszer 1988 tavaszától, az első be nem tiltott március 15-i tüntetéstől 1989 kora őszéig tartó másfél év alatt gyakorlatilag szétesett. Sokan még az utolsó év derekán is félelmeket vagy illúziókat tápláltak az egypártrendszer fenntarthatóságával kapcsolatban, a valóságban azonban ekkor már nem volt visszaút. Új pártok alakultak, közülük kezdtek kiemelkedni a jövő parlamenti erői, amelyek kora ősszel már szövetségi rendszerekben gondolkodtak, lehetséges koalíciókat építettek.
Az egyik legerősebb, legtöbbet ígérő konstrukciónak az úgynevezett nemzeti bal és nemzeti jobb összefogása mutatkozott. A nemzeti jobbot az MDF képviselte, amelynek elnöke ekkor Bíró Zoltán volt, de a döntő szót mindig három alapító, Csoóri Sándor, Csurka István és Für Lajos mondta ki. Ők úgy látták, hogy a következő választásokon a biztos győzelemhez az MSZMP reformerőinek támogatására is szükség lesz.
Az szóba sem jöhetett, hogy magával a kommunista párttal bármilyen együttműködésre sor kerüljön. Ezért Pozsgay Imrével, a reformerők vezéralakjával megegyezés született: az MSZMP legközelebbi kongresszusán bejelenti, hogy a hozzá közel állókkal kilép, és új baloldali pártot alakít.
Az egyezség úgy szólt, hogy az új párt és az MDF választási szövetségre lépnek, Pozsgay lesz az államfő, az MDF pedig a kormányfőt adja. Az SZDSZ ekkori harcos antikommunizmusa valójában ez ellen a szövetség ellen irányult, az MDF elől igyekezett elzárni a Pozsgayval és elvbarátaival való szövetség útját.
1989. október 7-én összeült az MSZMP kongresszusa. Az MDF elnöksége szintén ülésezett, várták a híreket. Kulin Ferencet küldték az MSZMP kongresszusára hivatalos vendégnek, valójában hírvivőnek, hogy amint lehet, pontos információkat szerezzenek a történtekről. Ám amiről hamarosan értesültek, arra nem számítottak. Horn Gyula és köre a színfalak mögött megkontrázta a partit, magát a pártot léptette ki az MSZMP-ből (vagyonostul, kapcsolati tőkéstül, mindenestül), és rávette Pozsgayt, hogy ennek a nevében új, Nyers Rezső elnökölte pártnak legyen meghatározó politikusa.
A Kulin által hozott hírt az MDF elnöksége először el sem akarta hinni. Csoóri kijelentette, hogy Pozsgayval többé szóba sem áll, Bíró Zoltán, az egyezség egyik motorja pedig azon melegében lemondott az elnöki tisztségről. A hónapok óta épített konstrukció összeomlott, és az MDF erre az esetre nem rendelkezett „B” tervvel. A megüresedett elnöki posztot sorra visszautasította Csoóri, Für és Csurka, majd az elnökség többi tagja.
Ott állt a párt terv nélkül, elnök nélkül. A mentő ötlet Csoórié volt. Antall József ekkor már az MDF legbelső tanácsadói köréhez tartozott, részt vett az elnökség ülésein, csillogó logikájával, politikai éleslátásával egyre nagyobb figyelmet keltett.
Csoóri egy váratlan fordulattal őt javasolta elnöknek. Antall egynapi gondolkodási időt kért, majd néhány feltételt kikötve (kilépünk a Varsói Szerződésből, nem egyezkedünk a kommunistákkal) vállalta a feladatot. Ezzel az MDF és az ország politikai élete új irányt vett, a népi bal–népi jobb összefogása lekerült a napirendről.
A négyigenes népszavazás, amellyel az SZDSZ valójában ezt a konstrukciót igyekezett végleg megsemmisíteni, új erőtereket rajzolt a politikában.
Pozsgay tettét az MDF akkori vezetése árulásnak tartotta, pedig nem az volt, hanem egy végzetes tévedés. Több mint bűn, hiba. Meg is adta az árát, Horn szemrebbenés nélkül leszámolt vele és elvbarátaival, az MSZP-ből vasseprűvel kitakarította az úgynevezett harmadik út, a népi irányzat képviselőit, és szövetségre lépett az antikommunista retorikáját hetek alatt sutba vágó SZDSZ-szel. Világosan látta, hogy a liberálisok mélységesen meg vannak sértve amiatt, hogy nem ők nyerték a választásokat, és az ördöggel is készek összeállni, hogy megszerezzék a hatalmat. A házasságba az SZDSZ hozta a médiát, a véleményformáló értelmiséget és a nemzetközi kapcsolatokat, az MSZP pedig a vagyont, a titkosszolgálatot, a kapcsolati tőkét, az infrastruktúrát.
Velük szemben ott állt egy semmiből támadt pártokból összerakott koalíció rengeteg lelkes, de felkészületlen aktivistával, vagyon, kapcsolatok, államigazgatási ismeretek, információk nélkül, az első naptól a média pergőtüzében. A második választás kimenetele nem lehetett kétséges.
Ez történt tehát húsz évvel ezelőtt: noha mód lett volna rá, és készen is voltak a haditervek, nem sikerült megakadályozni, hogy az állampárt teljes fegyverzetben átmentse magát. Ebben az eseménysorban Pozsgay Imrének dicstelen szerep jutott, és dicstelen pályafutással fizetett érte. Ennél nagyobb baj, hogy az ország két elvesztegetett évtizeddel fizetett.
Ennek a korszaknak, az 1989–90-ben létrehozott politikai struktúrának azonban vége. Az MSZP elsősorban kapcsolatokban és információkban fekvő készletei, amelyeket az elődpárt évtizedek alatt felhalmozott, és Horn Gyula húsz évvel ezelőtt egy mesteri húzással átmentett a demokráciába, végzetesen megcsappantak, miközben a másik fél készletei felszaporodtak. Ami a soron következő országgyűlési választásokon történik majd, az nem a politikai váltógazdálkodás megszokott menete, hanem egy új pártpolitikai struktúra kezdete.
Nem látszik még világosan, hogy ez a struktúra miként jut majd néhány évtizedes nyugvópontra, de az egyenlőtlen felek küzdelme befejeződött.”