„Először is, nagyon kevés olyan település van Magyarországon, ahol csak egy munkáltató lenne (talán nincs is). Nagyon sok munkát kereső valóban nem mobilis, vagy aránytalanul nagy gondot jelent a kimozdulás, de azért nagyon sok munkavállaló mozog, keresi a jobb élet lehetőségét. Az utóbbi években 600 ezer munkavállaló hagyta el az országot jobb munka reményében. Többszázezer munkavállaló váltott régiót, költözött el olyan településekre, ahol több a munkalehetőség, mint eredeti otthonában volt.
Sok százezren ingáznak naponta lakóhelyükről más településekre jobb munkahely reményében. Sok vállalat 20-30%-os fluktuációval küszködik, mert az elégedetlen munkavállalók fogják a kalapjukat, s máshol keresnek jobb munkahelyet. S ha a potenciális munkavállaló nem lenne mobilis, akkor maguk a munkaerőhiánytól szenvedő nagyvállalatok egymással versengve segítik a munkát keresők mobilitását: munkáslakásokat építenek, átköltözési és letelepedési támogatást adnak, hozzájárulnak az ingázási költségekhez, ingyenes buszjáratokat szerveznek akár 50-60 kilométerre levő falvakba is, csak hogy legyen munkáskéz a gyárakban.
Az élet nem habostorta – ahogy azt Virág elvtárs egy hivatalból nem kizsákmányoló, marxista alapokon alapuló rendszerben megállapította, ahol fallal védekeztek a munkavállalók kimenekülése ellen. A kapitalizmus sem habostorta, de nem »verem«. Nem jelent röghöz kötöttséget. Sőt. Nyitva állnak a határok a minden irányú mobilitásra, s nagyon sokan élnek is vele.
Kapelner érvelésének másik oldala is sántít. A helyzet ugyanis az, hogy a statisztikák szerint, pont a nemzetközi vállalatoknál, az olcsó munkabéreket kihasználó, nemzetközi piacra termelő vállalatoknál jobbak a munkafeltételek, magasabbak a bérek, s nem a hazai piacra termelő, helybeli – s ezért kevésbé mobilis – vállalatoknál. Pont a cikkben negatív hangsúllyal nevesített német autógyárak kínálják a legjobb munkafeltételeket, náluk vannak a legerősebb szakszervezetek.”