Megcsapta a Sors szele, magára vette az emberi évszázadok keresztjét, valami ilyesmi. Az utazást végül megúszta egy viszonylag ártalmatlan tripperrel.
A magyar Ady, a mi Adynk, legyen a javára írva, tisztességes vérbajt szedett össze, ahogy az egy modern, trendérzékeny poétához illik. Nem mintha megérte volna annyira törnie magát – elneveztek róla ugyan egy csomó utat meg iskolát, itt-ott szobrot is állítottak neki, mindenféle ünnepségeken el-elszavalják egy versét, rosszabb esetben ilyen Latinovits-féle álparasztos „ttté”-kkel kísérve, agyonhalmozzák a semmit sem jelentő köztisztelettel, közszemlére állítják a napos oldalon, nem túl szívderítő költői végzet ez, ugye.
Nagy dekadenciának Ica néni a vége, a kicsit büdös magyartanár, aki A fekete zongora képi eszközeit magyarázza monoton hangon – sarkítok, persze.
Ica néni elvégre nem Ady-specifikus jelenség, Ica néni rátámad a Szabó Lőrincre meg a Pilinszkyre is, ha eljut addig az anyagban, csak hát Ady hormonköltészete valahogy kiált azért, hogy kisajátítsák, hogy államosítsák, hogy beiktassák a rendszerbe, szóval hogy módszeresen kiüresítsék.
Az igazán nagy költészet ellenáll annak a szellemi-lelki fertőtlenítésnek, amit az Ica néni fajtája visz végbe.