Kis nemzetnek nagy vátesz jár – Nekem Ady

A Mandiner szerzőinek írásai és versajánlói Ady Endre halálának 100. évfordulójára.

***

Kis ember nagy bottal jár, kis nemzet látomásos váteszköltőket termel ki magából – a fordított arányosság elvéből kiindulva bele se merek gondolni, mekkora öntudata lehetett a tádzsik Adynak, hogyan bírt megküzdeni az a ténnyel, hogy Az, Aki.

Bár, fölteszem, tádzsikunk már azzal is megelégedett, ha eljuthatott Krasznojarszkba valami komszomolos cserekapcsolat keretében. Ült ott kinyúlt klottgatyában egy farönkön, Szibéria mélyén, verte a dobozgitárt a fűszeres nyári éjszakában, körötte pattanásos, de tűzforrón ölelő csuvas lányok, fények úsztak a Jenyiszejen, mint játékos papírhajók, és hirtelen magukkal ragadták őt ezek a nagybetűs, kötőjeles szóösszetételek, amik a történelem holtágain költőt csinálnak valakiből.

Megcsapta a Sors szele, magára vette az emberi évszázadok keresztjét, valami ilyesmi. Az utazást végül megúszta egy viszonylag ártalmatlan tripperrel.

A magyar Ady, a mi Adynk, legyen a javára írva, tisztességes vérbajt szedett össze, ahogy az egy modern, trendérzékeny poétához illik. Nem mintha megérte volna annyira törnie magát – elneveztek róla ugyan egy csomó utat meg iskolát, itt-ott szobrot is állítottak neki, mindenféle ünnepségeken el-elszavalják egy versét, rosszabb esetben ilyen Latinovits-féle álparasztos „ttté”-kkel kísérve, agyonhalmozzák a semmit sem jelentő köztisztelettel, közszemlére állítják a napos oldalon, nem túl szívderítő költői végzet ez, ugye.

Nagy dekadenciának Ica néni a vége, a kicsit büdös magyartanár, aki A fekete zongora képi eszközeit magyarázza monoton hangon – sarkítok, persze.

Ica néni elvégre nem Ady-specifikus jelenség, Ica néni rátámad a Szabó Lőrincre meg a Pilinszkyre is, ha eljut addig az anyagban, csak hát Ady hormonköltészete valahogy kiált azért, hogy kisajátítsák, hogy államosítsák, hogy beiktassák a rendszerbe, szóval hogy módszeresen kiüresítsék.

Ady verseiből immár kipusztult az izgalom utolsó kórokozója is.

Nem hiszem, hogy Adyt, ezt a minden túljátszott vívódása ellenére felszínes valakit túlságosan zavarná a helyzet – neki főleg a szobrok számítottak, azok pedig megvannak.

Öröksége leginkább rossz beidegződéseinkben érhető tetten: abban például, hogy a költői nagyságot azon jellegzetesen kelet-európai, lángoló váteszszerep alapján ítéljük meg, amit ő, Petőfi, József Attila és nyomukban még sokan maguknak vindikáltak.

Hogy Ady a századfordulón kizökkentette a magyar költészetet az Arany után eluralkodó langy középszerűségből, az persze vitathatatlan; az is igaz, hogy néhány nagy verssel gyarapította az irodalmunkat.

Halálának századik évfordulójára az általa képviselt váteszhagyomány talán utolsó autentikus képviselőjének, Juhász Ferencnek kiábrándult, zseniális Ady-temető versével emlékeznék. (Juhász maga lett bizonyíték e hagyomány folytathatatlanságára: a pályája későbbi szakaszát meghatározó, végtelen „époszaiban” a magát az emberiség élére képzelő költő pátosza végérvényesen kifordult magából, a befogadhatatlanság határán lebegő szószörnyetegeket szült.)

Juhász Ferenc: Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni,

a kozmosz-szívűt a művén merengni.

Így nem pusztulhat el akárki,

kalapján hervadó virággal.

Sárkány üvöltés és madárdal,

kén-erdő, jég-kűrt, lét-alkonyi zsoltár:

csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,

a tolla rongyos, a csőre csorba.

Nagy repülések, uramisten!

Már összebékül a halállal,

zúzott ágyékkal, vénült szájjal.

Az ércköves űr földre nyomja,

ott liheg leomolva

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.

Vad, kopár szeme, mint égitestek.

A dac lefonnyadt, s csak a szégyen

szögletei vak szikla-arcán.

Büszke magyar; virág a fajtán,

fény harsonása, tán utolsó:

én most temetlek.