Művészet a napos oldalon

Szegény, szegény művészet! Szegény, szegény kultúra!

A művész nagyon érdekes jószág: tollat, ecsetet vagy épp karmesterpálcát ragad a kezébe, és – ilyen rém egyszerűen, ahogy írom – megváltoztatja a világot.

Mert neki megy – föltételezzük, de föltételezi épp eléggé maga is, ami még szomorúbb. Orpheusz zenéjével megszelídítette a sziklákat, Kis Grófo tíz perc alatt megdöntené a Rendszert, ha kicsit osztálytudatosabb mulatóst tolna. Belénk van nevelve, hogy a művésznek valamiképpen hatást kell kifejtenie a valóságra, amiben él, különben nyugodt szívvel átlapoznak a feje fölött az érettségi előtti hajszában.

Abban a civilizációs korszakban, amit a reneszánsz kibontakozása és Szakács Árpád Magyar Időkben megjelent cikksorozata fog közre, a művészlét eszménye természetesen folyamatos változásnak volt kitéve, de a művész közösségi küldetésének gondolata – diadalmasan felvállalt vagy éppen megtagadott formában – kiirthatatlan volt. Hiába csapongott társadalmi harc és egyénieskedés, elkötelezettség és kiábrándulás végletei között a Zeitgeist, az a kérdés csak nem tudott kimenni a művész fejéből, hogy végső soron mi a franc dolga lenne neki a környezetével, az „emberekkel” – a művész már csak ilyen idézőjeleken keresztül látja a világot.

Ismerjük az anekdotát, miszerint V. Károlynak, miután III. Pál pápával letárgyalta Itália sorsát, kedve szottyant benézni kedvenc festője, Tiziano műtermébe. A művész megilletődöttségében elejtette ecsetjét, a világ leghatalmasabb embere pedig a szemtanúk általános döbbenetére lehajolt az eszközért, majd visszaadta a festőnek – az ezerszer is felelevenített esettel a művészet minden mást meghaladó dicsőségét magasztalták a későbbi korok. Malherbe, XIII. Lajos zsebesztétája hiába jelentette ki a következő században, hogy „egy jó költő nem hasznosabb az állam számára, mint egy jó tekejátékos”, művelt körökben egyre inkább eluralkodott a gondolat, hogy többre hivatottak ők, mint az uralkodó osztályok szórakoztatására. Az egyház tekintélyének megrendülésével a felvilágosult világmagyarázók arca immár végtelenre tágulhatott,

Később az olyan látomásos költők, mint Victor Hugo vagy Alfred de Vigny, vagy éppen a fichtei Én-kultusztól megrészegedett német romantikusok a vallási utáni kor papjainak tekintették magukat, akik az alacsony homlokú csőcselék gyűlölködése dacára egy szebb jövő felé vezetik az emberi fajt.

Szegény, szegény művészek tényleg azt hitték, hogy ők diktálhatják a haladás iramát. Nagyívű politikai vállalkozásokba kezdtek, tribünökön vagy parlamenti padsorokban illegették magukat, Mélyértelmű Kijelentéseket tettek. Hitték, hogy a nemzetnek vagy éppen a világ proletariátusának szüksége van rájuk, a zsenijükre. Ennyi lelkesedésnek szükségszerűen csúnya a vége: haláluk után (de olykor már életükben) különböző borzalmas politikai rendszerek államosították őket. Szobrokat állítottak nekik (persze ők egész életükben annak tudatában írták még a leggyengédebb szerelmi vallomásaikat is, hogy szobrot állítanak majd nekik), utcákat neveztek el róluk, beiktatták őket a tankönyvekbe.

Nyilván mást reméltek ezek az égő tekintetű, zaklatott művészek. Nem akartak arra gondolni, hogy az ő idézeteikkel felpántlikázott rendszerek élén annyira ihletett lelkületű emberek állnak majd, mint mondjuk Kállai Gyula. Nem, tábortüzekről, tettrekész, izmos fiatalokról, a költészetnek az egész univerzumot átlényegítő diadaláról álmodoztak. Pedig nem túl nehéz belátni, hogy minden politikai romantika az elkállaigyulásodásra van ítélve.

Nincs is tragikusabb művészsors, mint Petőfié, Adyé, József Attiláé, akik haláluk óta a napos oldalon vannak kiállítva – a történelem, a fejlődés, az erkölcs, egyáltalán: az élet napos oldalán, védtelenül az utókor tekintete előtt, kitéve az általános köztiszteletnek, időről időre megcsokrozva.

Hamvas írja Baudelaire-ről, hogy „ő tulajdonképpen a modern szellemi embernek a korral szemben tanúsítandó magatartását véglegesen meghatározta”; a művészet a lehető legteljesebb sötétben – az egyéni és a társadalmi lét megtagadott, elhazudott régióiban – kutat. A művészi alkotás szükségszerűen a tagadás, a megkérdőjelezés aktusa, szembeszegülés a hivatalos Jóval, a törvényerőre emelt Boldogsággal és Szeretettel, az uralkodó, fojtogató, felőrlő érzelmi légkörrel. A művész az, aki belerondít a poszt-emberi emberiség vasárnap délutáni idilljébe, aki meghazudtolja a tömegesen jelentkező mosolyokat, aki minden megpróbáltatáson keresztül el nem kötelezett, felelőtlen és immorális marad. A művész az, aki egy gyönyörűséges, káprázatos, szenzációs, erkölcsileg pedig mind kikezdhetetlenebb és egyöntetűbb világban felszínre hozza – Szabó Lőrinccel élve – a piszkosságainkat, a förtelmes gondolatainkat, a bűneinket. 

Az újonnan kirobbant kultúrkampf bebizonyította, hogy mindegyik ideológiai-politikai tábor csupán a napos oldalon – valamilyen pozitív cél, valamilyen eszme, a társadalomformálás, kurzusépítés stb. szolgálatában – tudja elképzelni a művészetet. Progreál az egyik oldalon, „nemzeti-népi”, konzervatív elitváltás a másikon.

Eközben szó sem esik a művészet valódi lényegéről: a Rossz, az örökké ingerlő, idegesítő, nyomasztó, dühítő, elrettentő, elborzasztó dolgok makacs felmutatásáról a modern boldogság ortodoxiájával szemben.

Egy dolog márpedig biztos: a napos oldalon nem születnek remekművek.