Szegény, szegény művészet! Szegény, szegény kultúra!
A művész nagyon érdekes jószág: tollat, ecsetet vagy épp karmesterpálcát ragad a kezébe, és – ilyen rém egyszerűen, ahogy írom – megváltoztatja a világot.
Mert neki megy – föltételezzük, de föltételezi épp eléggé maga is, ami még szomorúbb. Orpheusz zenéjével megszelídítette a sziklákat, Kis Grófo tíz perc alatt megdöntené a Rendszert, ha kicsit osztálytudatosabb mulatóst tolna. Belénk van nevelve, hogy a művésznek valamiképpen hatást kell kifejtenie a valóságra, amiben él, különben nyugodt szívvel átlapoznak a feje fölött az érettségi előtti hajszában.
Abban a civilizációs korszakban, amit a reneszánsz kibontakozása és Szakács Árpád Magyar Időkben megjelent cikksorozata fog közre, a művészlét eszménye természetesen folyamatos változásnak volt kitéve, de a művész közösségi küldetésének gondolata – diadalmasan felvállalt vagy éppen megtagadott formában – kiirthatatlan volt. Hiába csapongott társadalmi harc és egyénieskedés, elkötelezettség és kiábrándulás végletei között a Zeitgeist, az a kérdés csak nem tudott kimenni a művész fejéből, hogy végső soron mi a franc dolga lenne neki a környezetével, az „emberekkel” – a művész már csak ilyen idézőjeleken keresztül látja a világot.
Ismerjük az anekdotát, miszerint V. Károlynak, miután III. Pál pápával letárgyalta Itália sorsát, kedve szottyant benézni kedvenc festője, Tiziano műtermébe. A művész megilletődöttségében elejtette ecsetjét, a világ leghatalmasabb embere pedig a szemtanúk általános döbbenetére lehajolt az eszközért, majd visszaadta a festőnek – az ezerszer is felelevenített esettel a művészet minden mást meghaladó dicsőségét magasztalták a későbbi korok. Malherbe, XIII. Lajos zsebesztétája hiába jelentette ki a következő században, hogy „egy jó költő nem hasznosabb az állam számára, mint egy jó tekejátékos”, művelt körökben egyre inkább eluralkodott a gondolat, hogy többre hivatottak ők, mint az uralkodó osztályok szórakoztatására. Az egyház tekintélyének megrendülésével a felvilágosult világmagyarázók arca immár végtelenre tágulhatott,