Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Ki lesz most a mozgalom ragyogó szíve, elméje, akarata? Ez a feladat ránk hárul, mindannyiunkra, akik az elnyomás és kizsákmányolás láncai közt élünk.
„Luxemburg mindezt már nem érte meg. Gyilkosa a militarizmus burka alatt már születőben lévő fasizmus, melynek tettestársa az immár kiteljesedett kispolgári szociáldemokrácia. De gondolatai, szelleme töretlenül élt és hatott a huszadik század emancipációs törekvéseiben. A huszadik század kritikai gondolkodói – mint Lukács és Gramsci –, és forradalmi teoretikusai – mint Rudi Dutschke és Hans-Jürgen Krahl – egyaránt megkerülhetetlennek tartották alakját. A tömegek önfelszabadításának luxemburgi gondolata ott munkál ’68 mozgalmaiban, a 20. század végének antiglobalista megmozdulásaiban, és mindenütt, ahol az egyetemes emberi emancipáció eszméje még tartja állásait.
Ez az eszme és ez az emancipációs gyakorlat ma újra ostrom alatt áll. Az erőszak és brutalitás politikája ismét diadalmenetet jár. A menekültek, a szegények, az önrendelkezésre vágyó nép elleni kíméletlen erőszak, a társadalom militarizálása immár a politikai mindennapi működésének része. A szociáldemokrata tömegpolitika még alig-alig született újjá, és máris hajszálnyira van attól, hogy – mint Luxemburg idejében – elárulja a baloldal és az egyetemes emancipáció ügyét, és a rövidtávú politikai nyereségek reményében kiegyezzen a társadalmi brutalitás politikájával, belesimuljon a posztfasiszta konszenzusba. Miféle remény marad a baloldal híveinek? Miféle remény az emancipáció ügye mellett elkötelezetteknek?
Clara Zetkin 1922-ben írja Rosa Luxemburgról: ő volt a proletariátus »szent-ragyogó szíve, tisztán értő elméje, gyémántkemény akarata«. De Luxemburg meghalt és a proletariátus nincs többé. Ki lesz most a mozgalom ragyogó szíve, elméje, akarata? Ez a feladat ránk hárul, mindannyiunkra, akik az elnyomás és kizsákmányolás láncai közt élünk.
Luxemburg mindig is bennünk hitt, az emberekben, a mi képességünkben az önfelszabadításra.
Abban hitt, hogy e láncokat csak mi vethetjük le önmagunkról, de erre képesek is vagyunk. Hitt az elnyomottak eleven intelligenciájában és az elfojthatatlan vágyban, a szabadságra, békére – arra, hogy olyan társadalomban éljünk, amelyben egyenlőkként nézhetünk egymás szemébe és együtt rendelkezhetünk közös életünk fölött. És hitt benne, hogy bármennyiszer is sújtják le ezt a vágyat az elnyomás, az elképzelt közösségek hamis ígéretei, a rövidlátó megalkuvások megannyi árulása, e vágy mindannyiszor feltámad mint gondolat és tett, és soha nem szűnik meg küzdeni a szabad és egyenlő emberek testvéri társadalmáért.”