„Az ellenzék által eddig elkövetett számos hiba közül az egyik, hogy folyamatosan teljesen valószerűtlen célokat és sikerkritériumokat fogalmaz meg magának és támogatóinak. A tavaszi választási kampányban felbukkanó, különböző nevekkel összekapcsolt „kormányok” például azt a tévhitet ültették el a választókban, hogy tényleg csak az a kérdés, hogy ki lesz az új miniszterelnök, miközben bármilyen racionális elemzés egyértelművé tette, hogy a kormányváltásnak vajmi kevés esélye van. Néha az embernek az a benyomása támadt, hogy ha választók talán nem is, de a pártok tényleg elhitték, és olyan vehemenciával küzdöttek egymás ellen, mintha valóban ez lett volna a tét. A vége a veszteségminimalizáló stratégiák (pl. intenzívebb koordináció) elutasítása lett, és az, hogy a Fidesz visszaszerezte a 2015-ben elvesztett kétharmadát. Az ebből fakadó választói kiábrándulás pedig máig sújtja az ellenzéket.
Az EP-választáson nem szabad elkövetnünk ugyanezt a hibát. A pillanatnyi pártérdekeken és a jól hangzó szólamokon túllépve a választáson követett stratégiának egy hosszú távú elképzelésbe kell illeszkednie, és reális célokat kell megfogalmaznia. A reális minimumcél ebben a helyzetben a Fidesz által megszerzett mandátumok számának a korlátozása a mostani szintre, a kormánypárt további erősödésének, kétharmados győzelmének megakadályozása lehet. Ez a teljesíthető eredmény nem csupán itthon képezheti alapját a további ellenzéki építkezésnek és az önkormányzati választásra készülésnek, de Orbán mozgásterét is jelentősen csökkentené az EPP-n belül. A hosszú távú elképzelésnek pedig a 2022-es országgyűlési választásokon megvalósítandó sikeres ellenzéki stratégiát kell szolgálni. Ami a magyar választójogi rendszer (kvázi kétpártrendszer) sajátosságaiból fakadóan – ahogy azt már közvetlen az elbukott áprilisi választások után kifejtettem - nem lehet más, mint az ellenzéki erők valamiféle együttműködése.”