Öt kedvenc magyar kulturális csúcsom

RADNÓTI MIKLÓS. Mert verseiben, mint például a „Levél a hitveshez” döbbenetes erejű képeket fogalmaz meg, a lehetetlent kísérti és szelídíti költészetté: „ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék”. A költő ott és akkor (a pokol bugyraiban!) kilépett, ki tudott lépni a legszürkébb hétköznapoknál aljasabb iszapvilágból és az égig repült. Utánozhatatlan.

BARTÓK BÉLA. A II. Hegedűverseny. A remény és reménytelenség véget sosem érő küzdelme. Férfiasan határozott és líraian andalgó egyszerre. Úgy szép, hogy fáj, és úgy fáj, hogy szomjazzuk, hogy vissza-visszatérünk motívumaihoz. Megnyitja világunkat és átvezet a kékszakállú hetedik ajtóján, abba a világba, ahol már csak az őszinte tükörképünknek van sorsformáló jelentősége.

SEBŐ FERENC. Hihetetlenül nagy tettet hajtott végre, s erre involválta társait, követőit a népzenei értékeink újraértékelésének folyamatában. Hatására Kodály, Martin (és sokan mások) nyomdokain esztétikai reneszánsz kezdődött el és feltárulkozott a feledésnek indult értékeink esztétikai kincsestára. Ma a népzene és tánc (valamint egyéb néprajzi értékeink) ismét szervesülni képesek műveltségünkbe.

MÁRAI SÁNDOR. Teljes naplója irodalmi csúcsteljesítmény. Esszé és regény egyszerre, sőt részleteiben filozófiai magasságokba tör. Azt hitelesíti az élvezetek után lihegő korunkban: a tragikum sorsunk fontos, elkerülhetetlen része. Amit el sem kerülhetünk, de a minőségét ki kell érdemelnünk. Gondolkodik és gondolkoztat, ellentmond önmagának, tétovázik, kitapogatja a szellem teljességét.

STÍLUSGYAKORLAT. Bán János, Dörner György és Gáspár Sándor, Raymond Queneau:  Stílusgyakorlat című komédiájának bemutatása. Nem véletlenül. Évtizedek után is hiteles és friss maradt. A titka a valódi, élő katarzis, a pillanat játéka, ami nélkül a legtöbb színházi előadás önmagát emészti fel. Nélküle a maradék gyanánt a széles paletta marad a pótcselekvéstől a ripacskodásig.