Inspiráció

„Sűrűn hullott a langymeleg augusztusi eső, súlyos cseppjei szaporán kopogtak a robroystoni farm főépületének zsúptetején.

Az ablaknyíláshoz tolt asztalnál ülő férfi komoran bámult ki a záporba, unalmában néha végighúzta fenőkövét az ölében heverő, emberméretű pallos pengéjén.

Jól jött az erdő takarásában meghúzódó tanya a bujdosónak: William Wallace személye már a skót főuraknak is igen terhes volt, mióta a hadiszerencse ellene fordult Falkirknél, de még inkább, miután az aljas áruló Robert Bruce békét kötött Nyakigláb Edward királlyal, a skótok sírásójával. Minthogy a keményfejű lovag a megalázó egyezségbe belenyugodni nem tudott, s újfent pártot ütött, közellenséggé vált Angliában és Skótföldön. Így három éve csak a menekülés volt osztályrésze Stirling hősének.

Az esőt nézte Wallace, de a vérzivatart látta. Mit zivatart: vértengert, katonái kiontott vérét, az ellenségét, önmagáét és csüggedten felhajtotta az előtte álló ónkupa tartalmának jó felét. Most egy koszos városszéli disznóólban, Sir John de Menteith birtokának végében várhatja hamarosan beteljesülő végzetét. Mintha sejtette volna, hogy hatvan fegyveres férfi közeledik nehéz vasban a birtok felé, lassan, de biztosan hozva a halált.

Megérte? – kérdezte önmagát komoran Wallace. Tekintete kardjára tévedt. Az öt láb hosszú fegyver angol beleket ontott és fejeket kaszált le. Bármit is mondhattak róla elpártolt bajtársai, tudta jól: minden skót kisfiú wallace-osat játszik a réteken, kicsiny botjával mindőjük képzeletbeli angolokat kerget. Az ő egykori győzelmei tüzelik őket, elkerülhetetlenül közelgő mártírhalála pedig hadsereget farag majd belőlük. Akkor Skóthont nem sanyargatják többé Edward kutyái – gondolta, s ebben megnyugodva úgy érezte, megbékél sorsával.

Ekkor hirtelen csörömpölést hallott a szomszéd helyiségből. Felkapta a pallost: mártír lesz, persze, de nem adja ingyen a bőrét. Megnyikordult a deszkapadló, ahogy valaki közeledett. Wallace fülelt: az illető egyedül volt. Kínzó másodpercek múltán előbukkant a fal takarásából az ismeretlen, a lovag kezében pedig megállt a kard az alak láttán. Tetőtől talpig végigmérte, furcsa színes szandáljától rövid nadrágján át kék-zöld mintás ingén át egészen félhosszú, lilásra festett hajáig, amelyet oldalt igen ügyes borbély nyírhatott fel. A nemét nem sikerült megállapítania: szőrtelen volt, de nőnek túl nagydarab. Az illető bárgyún vigyorgott és integetett neki. Wal­lace döntésre jutott: ez az ember vagy bolond, vagy valami vándorkomédiás csepűrágó – netán ennek álcája mögé bújt orgyilkos.”