A lúgos orvos áldozatának üzenete az emberi jogok világnapján.
„Amikor felkértek arra, hogy az intézményi árulásról mondjam el a tapasztalataimat, nekem ez egy olyan »aha« érzés volt. Eddig ezt így nem tudtam megnevezni, mit is éreztem akkor, amikor mindezek megtörténtek velem. Nagyon örültem, hogy nevet kapott, mert így sokkal könnyebb átadni, mit is éreznek az áldozatok, amikor egy olyan intézmény árulja el őket, hagyja őket cserben, ahová bizalommal fordulnak. Megpróbálom az én ügyemben ezt az 5 évnyi tapasztalatot 5 percben elmondani.
Én a legmegdöbbentőbb és a legdurvább árulást természetesen a jog és az igazságszolgáltatás területén éltem meg, de emellett még ott volt az egészségügy is, hisz azonnali műtétekre volt szükségem.
A jogi részben így éreztem például az elsőfokú tárgyaláson, amikor a bíró a tárgyalóteremben feltette azt a kérdést, hogy »ez a fajta sérülés a mindennapjaimban okoz-e nekem bármiféle problémát«. Először nem hittem, hogy valóban azt kérdezi, amit én hallok, próbáltam újra és újra értelmezni ezt a kérdést, de nem ment. Aztán segítségkérően ránéztem a bíró két oldalán ülő ülnökökre. Mindkettő nő volt. De ők rezzenéstelenül ültek ott fent a pulpituson a bíró mellett, várták erre a kérdésre a válaszomat.
Ők kisegíthették volna a bíró urat annak megértésében, vajon egy lúggal szétmaratott hüvely milyen hatással tud lenni a mindennapokra. De ők némák maradtak. Igen, úgy éreztem, hogy ők, akkor, ott elárultak engem, és nem csak engem, hanem velem együtt az összes olyan áldozatot, akinek a tárgyalóteremben megalázó és oda nem illő kérdésekre kell válaszolnia.
Azt gondolom, hogy a vádlott ügyvédje az egész eljárás alatt emberileg és morálisan is a legaljasabb, leggátlástalanabb védelmi módot alkalmazta a tárgyalóteremben.
Kezdve attól, hogy a sérüléseimet bagatellizálta, hogy megvádolta a páromat ennek a súlyos bűncselekménynek az elkövetésével, hogy kiforgatta a vallomásaimat, amiket akkor tettem, mikor még kábult állapotomban hallgattak ki. Mikor az átélt fájdalmaimról beszéltem, odavetette: »én azt nem mondtam, hogy ez nem fájt«. Ezt a megalázást a díszteremben végighallgatták, végigasszisztálták a tanács tagjai, a jog alkalmazói. Kitettek engem, a testemet a díszteremben közboncolgatásra, úgy, hogy közben a vádlott ügyvédje bármit megtehetett velem, és ezt nekem mindvégig tűrnöm, hagynom kellett.
Azt éreztem, minden egyes tárgyalásra meztelenül megyek, ahol bármit megtehetnek velem és a testemmel.”
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Hallom az este arról hazudtál, hogy a ti programotok 140 oldalas lesz és készül.
Igen, ez is kötelező olvasmány, már persze ha nem vagy agyhalott tisza-szektás, és/vagy rohadék propagandista vagy „politikus” ugyanott.
Indul a nemzeti petíciós ívek postázása, március végéig várják vissza a kitöltött íveket.
A biztonságpolitikai szakértő szívesen leülne vitázni bárkivel, de eddig még nem hívták.
Még hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni... Az ember egy kis időre elfordítja vigyázó szemeit az uniós birodalmi központról, erre ott az üvegkalickákban már ismét feltalálták a spanyolcsizm… spanyolviaszt. Most épp a Demokráciapajzs fantázianevű kezdeményezéstől dobtam egy hátast. Demeter Szilárd írása.
A véleménynek ára van. Rasszizmus, megfélemlítés és gyűlölet. A következmények pedig már nem csak szavak: ellehetetlenítés, fenyegetések és állandó nyomás. Mikor vált a megfélemlítés a baloldal egyik legfőbb politikai eszközévé?
A férfi szinte a semmiből sétált fel a miniszterelnök mellé.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
