Azért érezzük üresnek a karácsonyt, mert kihagyjuk belőle az ünnepeltet

„Az emberekben ugyanakkor megvan a hiányérzet, gyakori panasz, hogy a karácsony kiüresedett. Mit tehetnének, hogy betöltsék ezt a hiányt?

Vannak olyan emberek, akik kifejezetten utálják a karácsonyt vagy félnek tőle. Vannak, akik magányosak, nincs családjuk, és ezekben a napokban depresszióba esnek. A megoldás erre a problémára a megtérés: szívvel és lélekkel fölfedezni újra az életünkben azt, akinek a születését ünnepeljük. Ő hozza el a megváltást, a karácsony békéjét, a földi javakat és az örök boldogságot. Ha őt kihagyjuk, nincs olyan eszköz – akár fizetünk érte, akár nem – ami pótolni tudja a hiányt.

Korábban a kommunisták akarták fenyőünnepre cserélni a karácsonyt, mostanában pedig az erre kísértetiesen hasonlító „télünnep” merült fel alternatívaként a legprogresszívebb liberális fejekben. Arra hivatkoznak, hogy így nem sértené senki érzékenységét.

Angol nyelvterületen azt halljuk, hogy a Christmas kifejezés önmagában is sértő azok számára, akiknek sem Krisztus (Christ), sem a mise (mass) nem kell a karácsonyból. A muzulmánok érzékenységére szoktak hivatkozni, holott számos muzulmán vezető nyilatkozott már, hogy őket nem zavarja. Az ateistákat zavarja igazán, csak kínos ezt bevallani, ezért rákenik egy másik csoportra. Politikailag korrekt köntösbe csomagolják a belső zavarodottságukat. Én a kommunista Jugoszláviában nőttem fel, ahol tabu volt a karácsony, nem is volt munkaszüneti nap, és nagyon nem volt tanácsos hiányozni ilyenkor az iskolából. Helyette az újévet ünnepelték, újévfa volt, újévkor hozta a télapó az ajándékokat. Ennek ellenére megünnepeltük a karácsonyt, mert a szívünkben és a lelkünkben ott volt. Most egy másik, nem kevésbé veszélyes és emberellenes ideológia akar megfosztani minket a karácsonytól, és előbb-utóbb az lesz a vége, hogy még a formaságok szintjén is elveszítjük az ünnepet.

A kommunista és a liberális eszme hasonlóan veszélyes?

A szellemi gyökereik ugyanazok, ezek történelmileg is egymásra épülő, egymásból kinövő szellemi irányzatok. Más a csomagolás, kicsit más a történelmi kontextus, de az indítékaikat és a céljaikat nézve teljesen azonosak.

Mi ez a cél?

Az a világ, amelyet már az őskígyó felragyogtatott az Édenkertben Ádámnak és Évának: ti lesztek az isten, nem kell külső tekintélyhez igazodni. Egy olyan, látszólag emberközpontú világ, ahol nincs helye sem az Istennek, sem az ő törvényének, sem az örök szellemi értékek iránti alázatnak. Egy olyan világ ez, ahol az ember pusztán a maga biológiai valóságában marad meg. De mi tudjuk, hogy az ember nem csak biológiai lény. Ez egy önpusztító ideológia, amit sokan nem vesznek észre, mert humanistaként hirdeti magát.

Humanizmus, nyitottság, tolerancia, igazságosság, áldozatok megvédése – csupa jól hangzó szlogennel érvelnek.

A történelemből és akár a saját tapasztalatainkból is tudjuk, hogy sokszor ahol a legjobban hangsúlyozzák az emberséget, ott van a legkevesebb belőle. A kereszténység viszont komplex módon szemléli az embert, testi és lelki javát akarja, ráadásul nemcsak ideiglenesen, hanem a földi léten túl, az öröklétben is. Ám ha ezt Istennel szemben akarjuk elérni, mintha az általa meghatározott rend gát lenne, akkor bármi is a látszat, valójában saját magát pusztítja az ember.”