A rendszerváltozás évfordulója elé

Hitek és kételyek

Harminc évvel ezelőtt Tóth László barátom ügyvédi irodájában címeztük a borítékokat az országgyűlési képviselőknek. Velünk volt tizenegyéves kisfiam, aki a borítékok leragasztásában segített. A Független Jogász Fórum állásfoglalását küldjük el az egyesülési és a gyülekezési törvény tervezetével kapcsolatban. Tanakodunk, vajon mit hoz az előttünk álló, 1989-es esztendő?

Nem tudjuk még, hogy március 22-én az egymással rivalizáló, zsigeri ellentétek által is megosztott csoportosulások képesek lesznek létrehozni az Ellenzéki kerekasztalt. Azt meg végképp nem, hogy ebben nekünk is lesz némi szerepünk. Hogy három hónappal ezután az állampárt egyenrangú partnerként ül le az egyesült ellenzékkel tárgyalni, és újabb három hónap, hogy e tárgyalások eredményeképpen megszülessenek a szabad választásokhoz szükséges törvények, köztük a köztársasági alkotmány.

1988 decemberében még fel sem merült bennünk, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon született megállapodás eredményeképpen ’90 március 25-én és április 8-án szabad parlamenti választások lesznek Magyarországon, amelyekből az ellenzék kerül ki győztesen, s az állampárt utódpártja 10%-ra szorul vissza.

Ebben az egész folyamatban minden politikai erőnek megvolt a maga szerepe, még a legádázabb kommunistáknak is, mert legalább nem lőttek.

amelynek legitimitását sokan kétségbe vonják. Holott a tömegdemonstrációk, az erdélyi falurombolás elleni több százezres tüntetéstől, a Dunán tervezett gát elleni tiltakozásokon és az 1989 március 15-ei közös ellenzéki demonstráción át, Nagy Imre és mártírtársai – köztük a hatodik koporsóban szimbolikusan jelen lévő névtelen áldozatok – újratemetése adta meg a felhatalmazást és az erőt az állampárttal tárgyalásba bocsátkozó ellenzéknek.

Magukat a kerekasztal-tárgyalásokat pedig a szabad választások utólag legitimálták azzal, hogy ugyanazok a politikai erők kerültek a parlamentbe – és csak azok – amelyek részt vettek a kerekasztal-tárgyalásokon. A hatalmuk maradványait megőrizni törekvő állampárti politikusokkal szemben az ellenzéknek az is erkölcsi fölényt biztosított, hogy képes volt pártérdekei fölé emelkedve összefogni, s hogy a tárgyalások során nem a hatalomból akart részesedni, hanem kizárólag azért ült le a tárgyalóasztalhoz, hogy maga a nép döntse el, kiket bíz meg a hatalom gyakorlásával a választásoktól választásokig terjedő időszakra.

A rendszerváltoztatási folyamat nem szűnt meg a parlamenti választásokkal, csupán a megvalósítás módszere változott meg. Immár nem a hatalommal megkötött alkukra volt szükség,, hanem a feladat a szabadon megválasztott parlamentre és a neki felelős kormányra hárult.

E feladatnak – minden ellenkező érzülettel szemben – a parlament és a kormány maradéktalanul eleget tett. Az 1989-es kegyelmi időszak ugyan elmúlt, az Ellenzéki Kerekasztal pártjai között meglévő ellentétek fontos kérdésekben, például az igazságtétel ügyében akadályozták a rendszerváltoztatás véghezvitelét. De sikerült kétharmad nélkül is teljessé tenni az alkotmányos intézményrendszert, demokratikusan megválasztani a hatalom helyi képviselőit, és az országot a keleti béklyóktól megszabadítva a Nyugat felé fordítani. Megszűnt a KGST és a Varsói Szerződés – ebben a magyar miniszterelnöknek, Antall Józsefnek kezdeményező szerepe volt – és 1991 júniusában a megszálló csapatok maradványai is elhagyták az országot.

Befejeződött a magyar történelemben egyedülálló, mert győztes: forradalom és szabadságharc, amely ráadásul békésen, vérontás nélkül ment végbe.

Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek az elmúlt 30 évet saját sorsukon keresztül értékelik. Többségüknek a rendszerváltozás nem a magyar történelem kiemelkedő eseménye, hanem a korábbi „langyos” biztonság elvesztése, az egyre elviselhetőbb évtizedek során kialakított életstratégiák kudarca, és csalódás: csalódás a várakozásokban.

Karácsonykor, az ünnepi asztalnál sok minden szóba került. Fiam, aki annak idején, 1988-ban még nem kapcsolódott be a felnőttek beszélgetésébe – s aki közben maga is apa lett –, elismeri, hogy a rendszerváltozás a magyar történelem kiemelkedő eseménye, amire az egész világ megbecsüléssel tekint, a amire mindannyiunk büszkék lehetünk. Csupán annyit kérdez, hogy ebben a sokszor gyűlölködéssé fajult, megosztott magyar közéletben miként lehet a pártérdekek fölé emelkedő nemzeti együttműködés harmincadik évfordulóját úgy megünnepelni, hogy azt mindenki sajátjának érezze?

Nem tudok meggyőző választ adni neki. Csupán azt, hogy meg kell próbálni.