2018 nem 2006, Budapest nem Párizs

„Emlékeztek még arra, amikor az áprilisi országgyűlési választás előtt kb. kéthetente jelent meg egy-egy cikk nagyjából azzal a címmel, hogy »ez Orbán őszödi beszéde«, vagy hogy »Simicska hamarosan ledobja a politikai atombombát«? Végül aztán nem lett új őszödi beszéd és az a bizonyos atombomba is inkább a Jobbikot találta el.

De miért volt fontos éppen ezeket ismételgetni a választások előtt?

A politikai apátiát megtörendő, kénytelen volt az ellenzéki sajtó reménykeltető misszióba kezdeni. Remény nélkül ugyanis nem mobilizálható egyetlen szavazóréteg sem, bármennyire is hangzik ez romantikusnak. Szétnézett hát az ellenzék, és felfedezte a Fidesz-KDNP előretörésének gyújtópontját, az őszödi beszédet. A fogalmat mindenki ismeri, megágyazni nem kellett neki, azonnal asszociálhatott minden olvasó, hogy miben is kell reménykednie. Az őszödi beszéd allegóriája ugyanis nem mást takar, mint egy politikai formáció totális összeomlását, méghozzá végérvényesen. Persze a várt beszéd végül nem jött… Az így felparázsló reményt pedig a választás végeredménye oltotta el.

Több mint fél év telt el a választás óta. Ráadásul januártól ráfordulunk a május 26-án esedékes EP-választásokra, tehát az ellenzéki politikai szereplőknek egyre kevesebb idejük van soraik rendezésére. Arra nem igazán számíthatnak, hogy a Fidesz-KDNP felkészületlenül indul majd a kampányba, így nem hagyatkozhatnak a szerencsére maguk sorsában. Annyiban még komplikáltabb is a szituáció, hogy tisztán arányos választási rendszerben kikapni a kormánypártoktól felmérhetetlen következményekkel járhat az októberi önkormányzati választások előtt.

Itt válik érthetővé, hogy miért is a korábbi reménykeltési mechanikák rövid áttekintésével kezdtem. Ugyanis ami most zajlik, az egy hasonló mobilizációs kísérlet: fel kell támasztani az apátiában lévő ellenzéki szavazótábort, reményt kell adni. Ehhez pedig a vélt titkos fegyverek 2006 és Párizs. 2006 azért, hogy relativizálni lehessen a jobboldalt meghatározó katartikus politikai tapasztalatot, Párizs pedig azért, mert egyértelműen a regnáló elitet meghátrálni kényszerítő tüntetés aktuális példájaként szolgálhat.

A képlet tehát nem túl bonyolult.

Csakhogy a valóság az, hogy 2018 nem 2006, és Budapest sem Párizs.”