Pressman már az amerikaiaknak is irtó ciki volt: a lehetséges utódja mindent helyreállítana
„Az amerikai nép nevében bocsánatot kérek ezért a viselkedésért” – mondta Bryan E. Leib.
Megint visszatért a média mániájához, hogy mondjak valamit az éppen uralkodó jobboldalról, holott az előző, bal sem volt különb. Interjú.
„Korábban azt mondta, »nem elsőrendű feladata a rocknak, hogy az országot és a társadalmat ábrázolja, vagy bírálja. Bármennyire is keserű kijelentenem, de ez a zene elsősorban szórakoztató jellegű és ez így van rendjén«. Az ön albumai korántsem csak szórakoztatók, de lehet, hogy ez is a feladatuk?
Nagyon kevesen vagyunk, aki szerint igen. Volt a Kex, volt Cseh Tamás és talán vagyok én. A többiek nemigen foglalkoznak ezzel. De nem kell haragudni rájuk, hiszen ők nem a mondanivalóért zenélnek, hanem örömüket és a sikert keresik benne. Szerintem ez természetes. Én azt sem tudom, hogy kerültem ebbe a »szakmába«, mivel amatőr vagyok a mai napig. Saját szórakoztatásomra kezdtem el zenélni, ma is ez a helyzet. Nem is vagyok elég jó. De nem azért csinálom ezt, hogy kritizáljam a társadalmat, hanem azért, mert ilyen vagyok, mert ez magától jön, függetlenül attól, hogy nem ez a cél. Egyébként nem csak társadalomkritikákat írtam, volt azért szó Piroskáról, mesélő erdőről és másról is.
Az Új Magyarország című dalban azt látja a főhős, hogy itt egymást gyalázzák álnéven ismeretlenek, a gyerekek nyugatra mennek, hízik a nomenklatúra. Ezt csak a Joe látja így, vagy ön is?
Látja, megint visszatért a média mániájához, hogy mondjak valamit az éppen uralkodó jobboldalról, holott az előző, bal sem volt különb. Joe kijön a börtönből, és nem tudja kikerülni azt az állapotot, ami most Magyarországon van. Hogy hiába vezekel, a társadalom és önmaga előtt is bűnös marad. A történetnek ezzel nincs vége, mert még őhozzá is leszáll egy mentőangyal, hogy a bűne terhével, szégyenével együtt élhessen valahogy. Ám, ha valaki ráismer a szöveg alapján az országra, nem baj. Már többször megpróbáltam reagálni arra, amiben élünk, legutoljára a Circus Hungaricusban, vagy az Ady estemben. Ha máskor megtettem, most miért ne tenném? Csináljak úgy, mint ha a ma fenékig tejföl lenne? Ne írjam le, hogy kijön ez az ember a börtönből, és be van szarva, mert nem kap munkát, nem tud hol aludni, mert elviszik a hajléktalanokat? A 80-as évek elején úgy gondoltam, hogy »szelep vagyok az ország fenekén«. Melyik filmrendező, író, vagy zenész vette ezt észre magáról? Ki merte ezt megcsinálni akkor? Vagy a 80-as évek végén a Másik Magyarországban, hogy »Ki állította meg az órát, nehéz idők jönnek«?
»Másik Magyarország, félek tőled« – így folytatódik a szöveg.
Hobo: Amikor 10-12 évesen megláttam, hogyan élnek a kommunista arisztokrácia tagjai – én is innen származom – nagyon nem tetszett a világuk. Akkor, ösztönösen, kisfiúként indultam el ezen az úton. A 60-as években kezdett bennem tudatosulni a szembenállás, amikor mindenkit vertek a rendőrök a haj miatt, aztán a 70-es években elkezdtem írni, de ekkor már több barátom, Eörsi István, Rajk László, a Kex, vagy a Syrius tiltva voltak. De ma sem érzem, hogy ez a Magyarország az enyém lenne, nem tudom elfogadni a meggyökerezésben levő gyűlölködést. A dolog lelkileg és morálisan jobb volt a Kádár-rendszer alatt, mert akkor legalább összetartottunk, kigúnyoltuk a bunkók gőgjét. Szeretnék írni és énekelni valamit arról, hogy mégis miért is maradtam itt, ebben a rohamosan romló világban. Szeretném megmutatni azokat az embereket, műveket, helyeket, eseményeket, amik nekem a hazámat jelentették és jelentik ma is. Sokszor mondtam már, ez az én hazám, de nem az én országom.”