„Anyám egész életében azért küzdött, hogy önállóan, családi segítség nélkül meg tudjon élni, hogy a maga ura tudjon lenni. Ez pedig nagyjából 60 éves korára, 2010 utánra vált láthatóvá, hogy sose fog neki sikerülni, miközben nem napi 8 órában, hanem 10-12-ben és hétvégenként is dolgozott a magyar állam által rábízott gyerekek megmentéséért, felneveléséért, a közösségért. A végén pedig, amikor jött a betegség, már nem akart ellenállni, összegezte azt, hogy vesztett, és úgy döntött, feladja.
Pedig ez a sors nem volt megírva a nagykönyvben, ezt a sorsot nagyban befolyásolta az a magyar politika és magyar társadalom, amelyben a rendszerváltás után élünk. Ma van a halottak napja, és nem csak saját halottaink vannak, hanem közös halottaink is, akiket a mi társadalmunk, az általunk választott politikusok által vezetett magyar állam hagy meghalni.
Amikor gyertyát gyújtunk vagy emlékezünk, átgondoljuk ennek a napnak a jelentőségét, emlékezzünk rájuk is, aztán gondoljuk át, mit tudunk cselekedni, hogy ne legyen több áldozata az egyre inkább igazságtalanságra épülő, elbaszott magyar kapitalizmus rendszerének. Aztán pedig ne csak gondolkodjunk, hanem cselekedjünk is!”