„Oktatói pályám egyik tapasztalata: csökken az irónia iránti érzék. Hogy mi az irónia? Egyfajta színlelés, álcázás. Egy álláspont bemutatása úgy, hogy azt a beszélő az adott állításon keresztül megkérdőjelezi, megsemmisíti. Az irónia nagyon emberi jelenség, s talán a túlélés, megmaradás egyik eszköze. Valójában: nézőpontváltás. A dolgok más, például külső szemszögből való nézése. Egyfajta intellektuális játék, attitűd. A kisgyermek még nem ismeri fel az iróniát. Kétéves kis rokonomnak mondom: Elveszem az autódat. (Amit éppen most kapott.) Géza, ne bolondozz, mondja olyan komolyan, mintha legalább az alaptörvénnyel tréfálkoznék. Azt hiszem, vannak emberek, akik sohasem értik meg az iróniát. Merev, rugalmas, összetett gondolkodásra képtelen emberek. Előadásaimon gyakran teszek ironikus (olykor továbblépve szarkasztikus, humoros) megjegyzést. Sok esetben illedelmes csönd a reakció. Nem értik. Esetleg komolyan veszik. Vagy félreértik, dicsekvésnek veszik.
Rácz Endre tanárom ironikus mondását szoktam olykor ismételni: Van egy elméletem, nem zseniális, de nekem nagyon jól esett megalkotni. Ebben az irónia az elmélet és a zsenialitás, valamint annak negligálása között feszül. Szoktam mondani, hogy van egy Nobel-díjas elméletem. Hogy lehet ezt komolyan venni, például dicsekvésnek? Beszéltem erről egy korábbi tanítványomnak, aki később egy országos intézmény igazgatóhelyettese lett. Engedélyt kért, hogy beülhessen az egyik mai előadásomra. Végighallgatta, majd azt mondta, az iróniádat többnyire tényleg nem értik, de ennek az az oka, hogy nincs meg bennünk az a tudás, amire alapozva értelmezni tudnák. Még egy vicc megértéséhez is valamelyes világismeretre van szükség… Úgy látom, hogy az irónia nagyon emberi dolog, az iránta való érzék gyermekkorban kezd kibontakozni. A sokoldalú személyiség alapfeltétele. Ha az irónia visszaszorul, akkor az emberiség gondolkodási szintje lesüllyed, ha kihal, akkor kihalunk mi is. (Nemrégen ilyen kérdésekről faggatott az egyik rádió két kedves riportere.)”