Nemzeti kultúra

„Nem arról beszélünk, hogy az irodalomnak a nemzeti eszméről kellene szólnia – nagyon régóta csak a rossz irodalom teszi ezt – arról beszélünk, hogy az irodalom maga a nemzeti eszme, ahogy TGM fogalmazott az egyetlen vállalható nemzeti eszme, egy vállalhatatlan politikai hagyományban.

Lehet azt állítani, hogy a nemzeti közösség idejét múlt, de bármiféle politikai közösséget is gondoljunk el, a kulturális integráció, a közös megteremtése továbbra is szükséges. Nem a magyar nacionalizmus, hanem Hegel állította, hogy egy nemzetet három dolog definiál: nyelve, kultúrája és vallása. A harmadik Magyarországon mindig is probléma volt, de az első kettő a magyar nemzeti eszme legfontosabb elemei voltak, legfőképpen akkor, amikor az úgynevezett politikai nemzet (ez egy ország által egyesített nemzet) elgondolása tarthatatlanná vált (az ország felosztása miatt).

Valóban azt gondoljuk, hogy nincs politikai közösségünk a határokon túl élő magyarokkal? Ha így lenne, olyan hagyományokat utasítanánk el, amelyek sok esetben sokkal demokratikusabbak, sokkal multikulturálisabbak, sokkal összetettebbek (néha pedig kétségkívül sokkal fundamentalistábbak), mint a magyarországiak. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy szegényebb lenne politikai képzeletünk. Nem kell se revizionistának se ultranacionaistának lenni ahhoz, hogy ezt a közösséget tartsuk valamire.

De ezen túl is: a közös érzék létrehozása meghaladja egyéni kompetenciák összességének kinevelésének feladatát. Nincs politikai közösség közös érzék nélkül, ha a közoktatást nem tekintjük a közös érzék megteremtése letéteményesének, akkor mit tekintünk annak? Az irodalom, a filozófia, a társadalomtumányok, a művészetek oktatása soha nem válhat pusztán egyéni képességek fejlesztésévé, mert ezzel a kulturális modernség legfontosabb eredményeit, a politikai, esztétikai és gondolati egyenlőség és közösség terepeit szüntetjük meg.

A kultúrharcnak már nem is lesz semmi dolga, magunk vertük szét az egységes vagy még inkább egységesítendő alapokat.”