az automatizálást kísérő mai örömujjongás egyfajta tömegpszichózis.
Sokkal messzebbre jutunk, ha kritikus kérdéseket vetünk fel. Például: Valóban azonos a „mi az ember” és a „ki az ember” kérdése? Ha nem azonos, akkor mit jelent a „ki”? A „kiség”, a személyesség valóban reprodukálható? Nem inkább: helyettesíthetetlen és redukálhatatlan, miként ezt számos filozófus és teológus kifejtette? S ha az automatizálás egyre inkább elterjed, az ember kiségéből származó etikai kérdések érvénytelenné válnak? Nem inkább: egy magasabb szintre helyeződnek, amelyen az ember egész léte válik etikai problémává? Vajon a technika mai rohamos fejlődése eltörölheti az emberben rejlő Radikalböse, végső rossz Kant által – bibliai alapon – megfogalmazott hatalmát? Vörösmarty kérdése – „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – vajon nem ismételhető meg a digitalizálás és automatizálás kontextusaiban?
Az ember tud magáról. Tudja, hogy én: én magam vagyok. Nem téveszti össze magát senki mással. Nem akar valaki más lenni (nem-patologikus esetekben). A tudat önazonosságának végső ereje kifejeződik személyességében és ennek méltóságában. Ha a papagáj azt mondja: Gyurika vagyok, attól még nem lesz Gyurika, még kevésbé „én”. Ha a gép azt mondja: „én vagyok”, attól még nem lesz én. John Searl „kínai szoba” hasonlata vagy Thomas Nagel érvei egyértelműen demonstrálják, hogy a gép akkor sem tud kínaiul, ha kínai válaszokat ad kínai kérdésekre.
A gép akkor sem lesz ember, ha emberi funkciókat lát el.
Nincs olyan funkciólista, amelynek felsorolásával elérkezünk az ember lényegéhez. Ezt a filozófia mindig is tudta, amikor az ember célját a végességen túl jelölte ki; amikor az embert személynek, personának kezdte nevezni. S a teológia még mélyebben tudta, amikor az embert Isten képmásának mondta. Ha Isten végtelen én, képmása is végtelen én; s a végtelen nem írható le semmiféle szkriptnyelv formájában.