Váratlan forradalom

„Szóval Gerő és szinte az egész politikai vezetés nyugodtan elvonatozott Belgrádba, ott hallottak valami lengyelországi tüntetésekről. Aztán arról, hogy a magyar egyetemisták is mozgolódnak. Azt már visszaérve olvashatták, hogy a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikkben üdvözli a 23-án estére meghirdetett diákdemonstrációt. A dolgok néha gyorsan történnek.

Persze kellett hozzá a lassú érési folyamat. Moszkvában már 1956 tavaszán érezték, hogy valami nincs rendben Magyarországon, nyáron el is küldték Budapestre Mihail Szuszlovot, nézze már meg, mit művelnek a magyar elvtársak. (Szuszlov jelentéséből nem lett akkora balhé, mint a minap Judith Sargentiniéből, amiből látható, hogy Moszkva tényleg barátságosabb volt, mint a mai Brüsszel, már ha valaki teljességgel figyelmen kívül hagyja a komplett történelmet, benne 1956. november 4-e eseményeit, de ezt most megint csak hagyjuk.) Gerő mindenesetre teljes nyugalomban utazott el, nem érzékelte, hogy a nép felkelésre készült volna.

A nép sem érzékelte. Nem hogy felkelésre nem készült, de egyáltalán nem gondolt arra, hogy megbuktassa Hegedűs András kormányát. Arra meg pláne, hogy Gerőt, a párt főtitkárát. Arra se, hogy kivonulásra bírja az akkoriban az 1989-esnél valamivel erősebb Szovjetuniót. A nép beérte azzal, hogy a szegedi egyetemisták újjászervezhették a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét, illetve a lengyel megmozdulásokkal szolidaritást vállaló Írószövetség megkoszorúzhatta Bem József budai szobrát. A műegyetemisták ezt támogató demonstrációját a belügyminisztérium előbb engedélyezte, aztán betiltotta, végül mégis engedélyezte. A Bem téren húszezren gyűltek össze, aztán a Rádiónál lövések dördültek, és hirtelen összecsődült kétszázezer ember – akkor Budapestnek nagyjából ugyanannyi lakosa volt, mint mostanság, 1,7-1,8 millió.
Egy ekkora városban kétszázezer ember nagyon sok. Olyan sok, hogy az már szinte önmagában forradalom. Ennyi embernek már tehetetlenségi ereje van. Az akkori hatóságok biztosan megbánták, hogy fegyverrel is meg akarták védeni a Rádiót – ha hagyják a fenébe, lehet, hogy a nép megnyugszik. De az is lehet, hogy már akkor is késő volt.

A máig ható tanulság az, hogy a hatalomnak, ha nem akar forradalmat, kerülnie kell a kétszázezres tömeggyűlések kialakulására okot és lehetőséget adó testmozdulatokat. Főleg pedig az erőszakot, mert azzal pillanatok alatt lehet kétszázezret csinálni a húszezerből. A mai hatalom ezt a leckét kétségkívül megtanulta.

De még mindig ott van a belgrádi látogatás, amihez akkoriban magánrepülő és futballmeccs sem kellett. Márpedig a dolgok néha váratlanul történnek.”