A migrációs válság csak erősödni fog

Földünk egyre jelentősebb része válik lassan lakhatatlanná. A migrációs nyomás ezzel párhuzamosan fokozódik, egyenes arányban azzal, ahogy a klíma változásainak köszönhetően egyre nagyobb területek válnak emberi életre alkalmatlanná. Elfogy az ivóvíz, lehetetlenné válik a termőföldek öntözése, illetve a megtermelt gabona egy jelentős hányadát a klímaváltozás miatt elszaporodó rovarok emésztik fel.

Az éhínség és a szomjúság éppen elegendő indok arra, hogy nagy tömegek nyakukba vegyék a világot és élhetőbb területre költözzenek. A háborúk, a helyi konfliktusok még inkább ráerősítenek az elvándorlási kényszerre.

A köztudatban az él, hogy jórészt a nyílt háborúk sújtotta régiók lakói indulnak neki a világnak, azonban a szegény afrikai országok lakói hatványozottan nagyobb számban terveznek nekivágni az Európába vezető útnak, akkor is, ha úgy-ahogy béke honol az adott országban. Az eltávozási vágy pedig egyre erősödik. India térségéből és a Közel-Keletről is újabb milliók keresnek majd maguknak élhető lakhelyet.

A migrációs válság a gyarmattartók felelőtlenségének és az éghajlati változások okozta problémák eredménye.

A gyarmattartók egy nap összecsomagoltak, majd magukra hagyták az addig megnyomorítottakat. Ennek nyomán társadalmi válságok sora bontakozott ki. Igazságtalanul mért határok, ebből eredő etnikai és vallási konfliktusok, az egykori gyarmati területek folytatólagos gazdasági kihasználása ágyazott meg annak, hogy ma százmillók kelnek útra, hogy a fejlett világban boldoguljanak. Részt kívánnak abból a sok jóból, amit részint az ő országaik kincseiből és emberanyagának munkáján keresztül szerzett meg a Nyugat.

A régi gyarmattartó országok mai napig megtartották gazdasági befolyásukat egykori területeiken, a problémás részeket, mint a közoktatást, egészségügyet, általában az ország megszervezését jellemzően nagyvonalúan a helyeikre hagyták. Úgy lettek egyik napról a másikra urai saját országuknak a gyarmati időkben alávetettek, hogy addig a legtöbb helyen semmilyen beleszólásuk nem volt az irányításba. A nehezen boldoguló országok pedig kedvező terepet nyújtanak arra, hogy a terült korábbi gazdáinak gazdasági érdekei ne sérüljenek. Fegyveres erővel éppen akkora rendet tartanak fenn, amennyit a saját érdekeik szerint szükségesnek tartanak.

Bár egyes országok gazdaságilag rengeteget profitálnak a mai napig a gyarmataikból, a felelősség átvállalásának terhét nem veszik nyakukba. A folyamatos fegyverexport mellett az ENSZ- és más segélyezések csupán ragtapaszként hatnak a hatalmas nyílt sebre. Az időnként előirányzott gazdasági segélycsomagok pedig

akik időlegesen gáttat szabnak az elvándorlásnak.

Idén tavasszal derült ki, hogy belga cégek fegyverhez is felhasználható vegyi anyagokat adtak el Szíriának, a belga fegyverek Afrikában is rendszeresen vevőre találnak. A franciák Egyiptomnak adtak el fegyvereket, Belgiumhoz hasonlóan Franciaország is hagyományosan megtalálja a módját annak, hogy egykori gyarmatain keresztül Afrika más részein is üzletet kössön.

Ezekről az üzletekről az illető országok kormányai is tudnak. naivitás azt feltételezni, hogy egy nyugati ország titkosszolgálatának tudta nélkül futnak az ilyen bizniszek. A fegyvereladásban nagy pénz van, így egy picit mindenki behunyva tartja a szemét, a járulékos károkat pedig Európában kell később helyrehozni a menekülők befogadásával.

Egyszerre konzerválják a szegénységet, okoznak kibírhatatlan szenvedést és nyugtatják meg saját lelkiismeretüket keveset érő segélyekkel.

Franciaország kitűnő példája annak, hogy miként viszonyulnak az egykori gyarmattartók az elhagyott területeikhez. Sayfo Omar majd egy éve írott cikkében, részletesen bemutatta, hogy Franciaország a mai napig 14, a migráció szempontjából fontos afrikai országot tart kvázi gyarmati sorban. A tizennégy ország által használt valutának a kibocsátását máig a francia nemzetgyűlés és a szenátus felügyeli. A gazdasági függés és az a tény, hogy a tizennégy ország hadseregét Franciaország látja el fegyverekkel, a tiszteket pedig szintén Franciaországban képzik ki, garantálja, hogy mindig alávessék magukat Franciaország érdekeinek. Akik eddig lazítani akartak a francia függésen, azokat jellemzően rejtélyes módon elsodorta egy-egy kormánypuccs.

A 14 afrikai ország valutatartalékának 65 százalékát minden évben a francia kincstár felügyelete alá kell helyezniük, kamatmentesen. A franciaországi bankokban levő vagy a nemzetközi tőzsdéken mozgó pénzükre nincs rálátásuk. A keletkező haszonból pedig egy fillért sem látnak.

A derék franciák ezzel

majd a kontinensünk kapuit kívánják kitárni, hogy itt vigasztalódjanak azok, akiknek a nyomorúságáért éppen ők felelősek. Macron elnöknek és elődeinek pedig oroszlánrésze van abban, hogy afrikai országok sora képtelen a saját lábára állni.

A több évtizede eszkalálódó társadalmi, gazdasági válságokra jött nehezékként a klímaváltozás. Ott, ahol ciszternás kocsikból osztják a vizet a lakosságnak, joggal kívánják meg élőhelyül azt a területet, ahol a szökőkútból is iható víz csordogál.

A nyomás az elkövetkező években csak fokozódni fog: semmi okunk arra, hogy azt képzeljük, biztonságban vagyunk. Egy idő után a kerítés is kevésnek fog bizonyulni, sokkal erősebb védelemre szorul majd Európa.

Önmaga védelmében Európának készen kell állnia arra, hogy segítsen a legnagyobb migránskibocsátó országok problémáin. A költségek nagyobb részét vállalhatnák azok az országok, amelyek a leginkább felelősek a válság kialakulásáért.