Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
A közönség többsége valójában nem díjazza a kettősséget, az ideológiai tisztázatlanságot.
„Visszatérve azonban a Klubrádióhoz, Csillag Istvánt, a szocialista-szabaddemokrata kormány gazdasági és közlekedési miniszterét, vagy Mihályi Péter egészségügyi közgazdászt ilyen töprengések sem feszélyezik. Mindketten a műsorok gyakori vendégei, és a maga tankönyvi formájában sosem létezett, kapitalista versenypiac istenítőiként megnyilatkozva áltatják a közönséget. Aztán megemlíthetjük ebben a sorban Demján Sándor, az egykori nagybefektető szócsövét, Dávid Ferencet, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkárát is. Sem szakértelméhez, sem tisztességéhez nem férhet kétség. Álláspontját azonban végső soron, szükségszerűen a helyzete határozza meg: nem várható tőle, hogy ő képviselje az osztályharcban a munkavállalók érdekeit. Ugyanúgy, ahogyan a multinacionális cégek jól fizetett szóvivőitől sem. Mert nekik sem arról szól a szerződésük, hogy az újkapitalizmus viszonyairól rántsák le a leplet. A tőke és a munka közötti Húzd meg, ereszd meg!-ben értelemszerűen az előző érdekeit képviselik. Legföljebb a fennálló rendszer gördülékenyebb működtetése érdekében szólalnak fel, ha tisztességesek, de soha nem juthatnak el az alapok bírálatáig.
Velük ellentétben a rendszerkritikus szakértők lassan teljesen kiszorulnak az adóból. Amúgy sincsenek túl sokan, ráadásul gyakran egymással is éles vitákban állnak. De például Krausz Tamás, Böröcz József vagy alig, vagy egyáltalán nem kap hangot. Hovatovább nem hallani itt Tamás Gáspár Miklóst sem. Úgy-ahogy Pogátsa Zoltánnak sikerült megtartania pozícióját azon a szerkesztőségi listán, amelyről a megszólalókat választják ki, bizonyára sokszor rutinszerűen. Nekem mégis az a benyomásom, hogy nem egyszerűen a megszokás munkál ebben, mert trendeket vélek kirajzolódni. S talán ez az ellentmondás áll a mögött a rádió vezetése által régóta felpanaszolt jelenség mögött, hogy a kétszázezresre tehető hallgatóságnak csak a töredéke nyúl a zsebébe, amikor évente kétszer meg kell menteni az adót. Csak tán nem azért, mert a közönség többsége valójában nem díjazza a kettősséget, az ideológiai tisztázatlanságot? Nem mellesleg, mintha az ellenzékinek nevezett pártok jelentéktelenné válása, tömegbázisuk elveszítése, az új szerveződések tömegtámogatásának hiánya mögött is ez húzódna meg...”