3. Betokosodás, rétegpárti konzerváció. Az LMP soha nem volt képes kirobbanni abból a zárt politikai térből, amelyet a 2010-es választás euforikusan ünnepelt sikere jelentett. Sosem törte át a 10%-os üvegplafont, és sosem került olyan helyzetbe, mint az SZDSZ 2002-ben vagy a kisgazdák '98-ban: a kétharmadok országában egyszerűen semmiféle konszenzusra nem kényszerült a Fidesz, így sem kormánypárti ellensúlyként, sem pedig az ellenzék törvénybuktató erejeként nem tudott feltűnni.
4. Az urbánus karantén. Schifferék és később Szélék egyszerűen nem tudták-akarták elvégezni azt a munkát, amit a Fidesz megtett 2002 és 2010 között. Nem építettek ki életképes regionális alapszervezeteket, nem reflektáltak a vidék problémáira, megmaradtak budapesti vízfejű (és még néhány nagyvárosban aktív) kispártnak. Az országos áttörést akadályozta az ideologikus politizálás, az LMP olyan kérdéseket tűzött zászlajára, amelyekre
egyszerűen nem rezonált az átlagszavazó.
5. A bázisdemokrácia kudarca. Egy olyan párt, amely társelnöki rendszerben működik, indokolatlanul széles körű jogosítványokat biztosít a tagoknak, és abszurd hatalmat ad a fegyelmi bizottság kezébe, egyszerűen irányíthatatlanná válik egy idő után. A döntési mechanizmusok hatástalansága és kiszámíthatatlansága a párt prominenseinek, Szél Bernadettnek, Schiffer Andrásnak vagy Hadházy Ákosnak is komoly gondot okoztak. A helyzeten az sem segített, hogy ennek ellentételezéseként Hadházy Ákos különtárgyalásokat folytatott a választások előtt, vagy Szél Bernadett forrásaink szerint számos alkalommal önállósította magát a kampány hevében.
6. A markáns személyiségek hiánya. Karácsony Gergely, Kukorelly Endre, Mile Lajos, majd Vágó Gábor kiválásával, később Schiffer András kívülről váratlannak tűnő távozásával tulajdonképpen arctalanná vált az LMP. Elvesztette azokat az arcokat, akik médiakompatibilisek, legalább valamelyest karizmatikusak voltak. Az idei választásokra felépítették ugyan Szél Bernadettet, aki hitelesnek beállított, női karakterként valóban emblematikus figurája lehetett a pártnak, de hiányoztak mellőle a hasonlóan markáns karakterű társak. Hadházy Ákos túltolt korrupcióharcához nem társult túl megnyerő személyiség, és Ungár Péter sem tudja egyelőre betölteni ezt a személyi hiátust.