Modernnek lenni mindenestől

„A Fidesz azt hiszi, hogy miután sorra nyerte a csatáit nehezebb terepeken, a különböző választásokon, az Európával folytatott vitáiban, a gazdaságban, a könnyű terepen, amelyet mindig lebecsült, a kultúra és a tudomány félénk és a gyakorlati életben inkompetens, az érdemi dolgokba közvetlenül bele nem avatkozó képviselőivel könnyű dolga lesz. Szórakoztató ezt a mámoros, a győzelemre előre koccintó önteltséget érzékelni a nagy hangon meghirdetett kultúrharc retorikájában. Persze minden lehetséges, de én nem lennék a helyükben ennyire magabiztos. A huszadik században három kultúrharcos időszakot ismerünk, mindhármat a pénzzel, intézményekkel, törvényi felhatalmazással kitömött hatalom vívta kiszemelt ellenfeleivel, és mindhárom kultúrharc a mindenkori hatalom csúfos vereségével végződött. Van erre esély a mai, negyedik kultúrharcos csapatmozgások idején is. A harchoz persze seregek, és a seregek élén vakmerő élcsapatok, magukat feláldozni merő párbajhősök szükségeltetnek. Ütőlegények, kik az ütést állják – hogy Ady szavait vegyük kölcsön.

Az első kultúrharcot a Holnap antológia, az induló Nyugat folyóirat »beteges, nemzetietlen, dekadens« irodalmárai ellen indították a hatalom birtokosai, az akkori Tudományos Akadémia, az egyetemek, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság, befolyásos folyóiratok, a katolikus egyház harcos publicistái. Jutott az ütésekből a Huszadik Század folyóiratnak, a Társadalomtudományi Társaságnak, a Galilei-körnek, a Kassák körül szerveződő avantgárdnak, a szocialista értelmiségnek. Ismerjük a történet végkifejletét, Ady, Babits, Kosztolányi, Kaffka, Móricz, Karinthy és társaik működésének első korszakát, a fiatal Lukács György körül kialakuló közösséget, Jászi Oszkárt, Szabó Ervint, és persze Bartókot, valamint Kodályt, a Nyolcakat, Kassákot. Ők teremtették meg azokat az értékeket, amelyekre a huszadik századi magyar kultúra épült.

A második kultúrharcot a hatalommal élve és visszaélve a reváns szellemében a Tanácsköztársaság bukása után kiépülő ún. »keresztény kurzus« értelmisége kezdeményezte. A szocialista, polgári radikális intelligencia emigrációban, vagy idehaza inkriminálva, megfélemlítve, Tormay Cécile kezében a gyeplővel, a Napkelet című folyóirat felnyergelve, a tudomány és a kultúra fellegvárai az úri középosztály irányítása alatt, aztán a Magyar Szemlével gazdagon kistafírozva, a destrukció ellenes hadjáratot meghirdetve, az irredentát – és olykor a kódolt vagy nyílt antiszemitizmust – mélyen beleültetve a magyar agyakba. Az igazi kulturális értéktermelés, azoknak a javaknak a létrehozása, amelyekből ma is táplálkozunk, mégis a nyugatosok és szövetségeseik körében maradt. A tehetséges fiatalok a kevésbé jövedelmező, ellenzéki szellemiségű orgánumokat választották. A középszer elfoglalta a jól jövedelmező hatalom védte bensőség kellemes övezeteit. A betiltott és szigorúan és tehetségesen ellenőrzött városi mozgolódás helyett a vidék, a falu bolydult föl, kihordva és megszülve a népi mozgalmat.”