Fasiszta lenne az Orbán-kormány?

A minap Balavány György is bejelentkezett azzal a forradalmi, teljesen újszerű gondolattal, miszerint az Orbán-kormány per definitionem és egyébként érzületre is fasiszta, amely tapasztalásnak végül mindig az a közös eredője, hogy Balavány és a hasonló mantrát dörmögők egyszerűen csak szarul érzik magukat a NER-ben, de ennél most ne ragadjunk le.

Szóval Balavány szerint most fasizmus uralkodik, aminek alátámasztására bőszen hoz is balos megfejtéseket.

Az ember szinte 1993-ban érzi magát, egy szeles délutánon, amikor a Parlament előtt délceg, eltökélt tekintetű, valódi hazafiak dacoltak az MDF-kormány terrorjával, és az önkénytől sem megrettenve nyitották esernyőjüket a barna eső ellen. A Demokratikus Charta menekültjei ma sem kevésbé nevetségesek, mint akkor. A különbség csupán annyi, hogy ezzel az ostobasággal annak idején választásokat tudtak eldönteni, hiszen az embereket évtizednyi közéleti lefojtottság és kibeszéletlenség után át lehetett verni, de mára sokszorosan eljátszották a bizalmat és ezeket a művi rettegéseket a választók a helyükön kezelik.

Ahhoz, hogy megfelelően cáfoljuk a rémmeséket,

különösen így, hogy Balavány is inkább az ethoszt hozza elő, semmint a konkrét cselekvéseket.

A legegyszerűbb módon megközelítve: a fasizmus a harc és az egység szellemében hisz. Harcolni szükséges a hierarchiáért, az államon belüli egységért és a birodalom növekedéséért, állapította meg annak idején Gentile és Mussolini. A fasizmus bizonyos fokig hisz a hagyományok szükségszerűségében, ily módon a nagy civilizációk eszmei továbbélésében, de a fejlődés szükségszerűségét is vallja – miközben elutasítja a pozitivizmust. Nem véletlenül tartják egyesek a fasizmust az első archeo-futurista-irányzatnak. Ebből következik vonzalma a klasszicizmus és a futurizmus felé.

Mussolinire és Gentilére a legnagyobb hatással két gondolkodó volt, Hegel és Marx. Mindketten értékelték Marx dialektikáját és az osztálykonfliktusokról vallott elveit, bár Gentile Marx tanításának egy java részétől idegenkedett és inkább Hegeltől merített ihletet. Mussolini a politikai cselekvés módszertanait tekintve eredetileg inkább a lenini utat látta járhatónak, semmint a marxit. Az, hogy Mussolini végül eltávolodott Marxtól, Nietzschének és az olasz elitista iskolának köszönhető, különös tekintettel Robert Michelsre és Vilfredo Paletóra. Mi több, Mussolini sokat merített Georges Soreltől is, ami a társadalmi erőszak szükségszerűségét illeti, bizonyos nagy és szent elvek mentén. Ennek teljességéhez azért hozzátartozik, hogy Sorel eleinte teljes mértékben elfogadta az osztályharc marxi elképzelését, ám a későbbiekben már sokkal inkább vonzódott kora jobboldalához, főleg Charles Maurras-hoz.

Fontos még Mazzini hatását is megemlítenünk, főleg ami a monarchikus rendszerekről vallott felfogására vonatkozik. A fasizmus gazdasági természetéről, az ún. korporatív szindikalizmusról Balavány nemigen beszél, holott

de egy cseppet vegyük elő ezt is.

A korporatív gazdálkodás bizonyos történelmi hagyományai megtalálhatóak a Római Birodalomban, később a feudalizmus idején a céhek lettek védett gazdasági testületek. A rendszer inkább szociális funkciókat látott el, semmint a kereslet-kínálat megfelelő kielégítését, tekintettel az időnként szűkös javakra. Az idő múlásával kialakult az imperialista monarchizmus és a merkantilizmus, később már gyarmati gazdaságokkal. Ezzel egyenes út vezetett a céhrendszer visszaszorításához, bár az lokalizált környezetben fennmaradt – példa rá a poroszországi kameralizmus.

A korporativizmus a 19. században vált újra népszerűvé, reagálva a laissez faire közgazdaságtanára. Adam Müller, mint a modern korporativizmus első teoretikusa, a középkori céhes berendezkedéseket vizsgálva arra jutott, hogy szerinte etikailag megfelelőbb rendszernek mutatkozik, mint a korabeli, mert a társadalmi osztályok érdekei abban egy irányba mutatnak. Újfent megemlíthetjük Hegelt, aki erre a mozgalomra is komoly hatással volt – mint nagyjából minden másra is –, különös tekintettel a porosz protekcionistákra. A századfordulón már egyre-másra tűntek fel azok a gondolkodók, akik a korporativizmusban látták a gazdasági élet következő, nagy lépését, mint Spengler, Feder vagy Mosley. Ausztriában, Nagy-Britanniában, Portugáliában és Írországban is

A New Dealben – főleg Keynes-nek köszönhetően – szintén letagadhatatlan a korporatív hatás, illetve konkrétan Mussolini hatása.

Nos, ha végighaladunk az előbb felsoroltakon és párhuzamba állítjuk az Orbán-kományt a fasiszta Olaszországgal, akkor mindenhol gyökeres különbségeket látunk.

1. A fasizmusnak komoly és elméletileg jelentősen megalapozott ideológiája volt, mind társadalmi, mind gazdasági kérdésekben. Az Orbán-kormány ezzel szemben ideológiailag nem túl részletesen meghatározott, minden ellenkező híresztelés dacára egy visszafogottan keresztény alapokon álló, társadalmi kérdésekben konzervatív, gazdaságilag alapvetően jobboldali politikát folytató hatalom, amely olyannyira bele akar szólni az emberek hálószobai életébe – ez gyakori kritikaként megkapott a családtámogatást és egyebeket illetően –, hogy még a KDNP sem meri komolyabban előszedni azt az abortusztörvényt, ami európai szinten is kifejezetten megengedőnek számít.

2. A fasizmus velejének megértéséhez megspórolhatatlan Marx, mint hivatkozási alap. Ez nyilván a baloldali potentátoknak nem tetszik, de Mussolini nem tudott olyan pálfordulást végrehajtani, hogy ne maradjanak súlyosan baloldali elemek a politikájában. Ennek felvetése is teljesen nonszensz a jelenlegi kormánnyal szemben.

3. Pártközpontból irányított erőszakszervezetek, elnyomott ellenzék és deklarált egypártrendszer nélkül nincs fasizmus. Ha ebből csak egy hiányzik, akkor sincs. Nem létezik, képtelen létrejönni, megoldhatatlan. Hogyan cifrázzam még? A Facebookon megtapasztalt visszhangkamra biztonságában ezek biztosan létrejöttek, de ezúttal nem a fantáziavilág langymeleg saráról beszélek, amivel be lehet kenni a szemeket, hanem a valóságról.

Pontosan a ’90-es évek mutatják meg, hogy ezzel a baloldallal szemben miért nem viselkedhet úriemberként a jobboldal. Ugyanis bármilyen nagyvonalúságot, megegyezésre hajlandóságot gyengeségnek tekintenek és torokra ugranak. Ez az, amit Antall József, illetve még az első Orbán-kormány sem értett meg. Azzal szemben nem érdemes megértőnek mutatkozni és neki békejobbot nyújtani, aki csak akkor nyugodna meg, ha még aznap véget vetnél a politikai pályafutásodnak és emigrálnál.

A Balaványéhoz hasonló cikkeket íróknak a gyenge jobboldal hiányzik, amelyik nem határozta meg magát sehogyan, csak úgy, hogy az biztosan megfeleljen a baloldali igényeknek is, és igazodási pontként a balatonszárszói értelmiség tanácsát kérte ki. Nekik az a feldolgozhatatlan fájdalom, hogy

és a támadásra, amire korábban csak a baloldal volt képes – és gyakorolta is mindig –, örömmel vállalkozik. Ráadásul láthatóan rendkívül sikeres benne.

Mégis, még mindig ott tartunk, hogy amennyiben az a rosszul idomított jobbos egy rossz lépést tesz – értsd, nem tetszik a baloldalnak –, akkor Hitler, Mussolini és hasonló neveket tartalmazó ordítozásba kell kezdeni. Hiszen ez olyan sokáig bejött!

Nos, most már nem.