„Az utolsó két-három évben elsősorban a nemzetközisedett középosztályban megváltozott a közbeszéd a nőkről. Ebből következően átalakultak a nőpolitika erőterei. Mindehhez azonban az egyetemi gender stúdiumoknak nem volt, és ma sincs közük. De ezt nálunk valahogy nem tudják azok sem, akik a régi családmodellt védik tőlük. S nem tudják azok az álmodernisták sem, akik forradalmi ideológiának hiszik.
Ebből az utóbbi műfajból a legmulatságosabbat itt, a Népszavában láttam, ahol közöltek egy valószínűleg skandináv feliratot, amely arról tájékoztatott, hogy az adott helyen - lám, milyen modernek - felszámolják a férfi/női illemhelyek elkülönítését. A képaláírás szerint a gender oktatásnak itt gyakorlati haszna van. De az elkülönítés feloldása - akár jó, akár rossz - biztos, hogy nem ebből a kedves bölcsészstúdiumból következik, ráadásul nem is modern. Jó tíz évvel ezelőtt magam is láttam ilyen felírásokat svéd egyetemi konferenciaközpontokban. Azóta nem vettem észre, hogy terjedtek volna, pláne nem olyan globalizálódó társadalmakban, mint a svéd, mert a szaporodó keleti, vagyis ázsiai bevándorlók számára a nemek nyilvános higiéniai elkülönítésének leépítése egyszerűen elképzelhetetlen.
Az új divat szerint mindenkinek nemcsak szabad, hanem kell is magáról beszélnie: a nőknek, a kisebbségieknek, a vallási csoportoknak. S ha nem tudnák, tanítani kell erre őket. Sőt egyes újprogresszívok mostanában azt hiszik, hogy ha más beszél arról, ki vagy, az már identitásrablás. Nem mondom, hogy a gender szakoknál hatékonyabb felvilágosítás nem létezik, de ezek mégiscsak azt magyaráznák, hogy a női-férfi tapasztalatokról, szerepekről elvben bárki beszélhet. Nem falakat emelnek, hanem szeretnék azokat lebontani.”