A genderügy távolabbi következményei

„Akárcsak a volt kommunista alkotmány, amely szerint »a Magyar Népköztársaság a dolgozók érdekeinek megfelelően biztosítja a szólásszabadságot, a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot [55. § (1) bek.]«, illetve »a Magyar Népköztársaság a dolgozók társadalmi, gazdasági és kulturális tevékenységének fejlesztése érdekében alkotmányosan biztosítja az egyesülési jogot [56. § (1) bek.]«, akként a hatályos „Alaptörvény« is előírta, hogy „Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége [R. cikk (4) bek.]«, meg hogy az »Alaptörvény« rendelkezéseit a Nemzeti Hitvallással összhangban kell értelmezni.

Ha tehát a gender szak esetében ezek az »alapelvek« tételes alkotmányos rendelkezések szintjére emelkednek (legalábbis Rétvári világában), akkor kérdés, hogy a többi alkotmányos alapjog esetében is odáig tart-e a szabadság, amíg az nem ütközik az állam által az „Alaptörvénybe« iktatott keresztény-nemzeti ideológiával.

Ha tehát a tudomány kérdésében az állam csak addig nem jogosult állást foglalni, amíg a tudomány nem mond ellent az állam uralkodó ideológiájának, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a következő alapjog akár a szólás-, akár a sajtó-, vagy éppen a gyülekezési szabadság lehet, ha netán ezek olyan célra irányulnak, amelyek nem férnek össze a keresztény kultúra védelmével vagy éppen a »hagyományos« családmodellel (bár ez utóbbi szerintem egy meglehetősen képlékeny fogalom, ha például hozzátesszük, hogy a »hagyományos«, melldöngetős családmodellhez gyakran hozzátartozott a nyilvánosházak látogatása és a házasságon kívül született gyermekek titkos élete. A kérdés tehát ezúttal is bonyolultabb, mint ahogy azt egy államtitkár láttatja.)

Jelei mindenesetre időről időre tapasztalhatók annak, hogy az állam az alkotmányos alapjogokat igyekszik saját szája íze szerint értelmezni (ami egyébként abból a minden diktatúrára jellemző téves alapfeltevésből származik, hogy ha korlátozzuk a nyilvánosságot abban, hogy szembesítsen minket saját rothadásunkkal, akkor a rothadás maga is megszűnik). Elég ha a kínai államfő látogatásakor betiltott Tibet-párti tüntetésre gondolunk (s arra, hogy Szeretett Vezérünk még csak nem is igyekezett tagadni motivációját), vagy éppen arra, hogy az új Ptk. a közéleti szereplők fokozottabb polgári jogi védelmére tett kísérletet, amely aztán az Alkotmánybíróság előtt vérzett el.

Megilleti-e tehát majd a publicistát a véleménynyilvánítás szabadsága, ha történetesen azt írja, hogy a kereszténység nem más, csupán egyike a lehetséges világmagyarázatoknak? Hiszen a kereszténység alkotmányos védelmet élvez, akárcsak a hagyományos családmodell. Lehet-e majd ateista tüntetést tartani? Tüntethetnek-e azok, akik úgy döntenek, nem vállalnak gyermeket vagy akik nem akarnak mással egy fedél alatt élni? Vagy ők már most is alkotmányon kívüliek?

Bár gyanítom, hogy ez az egész kérdés a nagy többséget mindaddig nem érdekli, amíg következményeit a saját bőrén nem tapasztalja.”