Sajnálni az elitet

„A kérdésbe csomagolt állítás – miszerint a rendszerváltoztatás természetes velejárója a munkanélküliség és a magyar ipari és mezőgazdasági kapacitás leépítése – már évek óta vissza-visszatérően publikációkra, megnyilatkozásokra sarkallta a korabeli szakembereket és magát az elitet is. Néhány kereséssel számos példát találhatunk ennek a diskurzusnak a jelenlétéről és fontosságáról, ugyanis a tömeges szegénység és kiszolgáltatottság megjelenése miatt a magyarok válaszokat, cselekvést és segítséget vártak volna az akkori elittől. Helyette piaci folyamatokról, sosem működő átképzésekről, választások idején pedig emelkedő segélyekről hallhattak mindazok, akik a felsoroltakat sosem érzékelték, a Bokros-csomagot viszont a nyakukba kapták.

Az elit tagjai élvezve a nekik járó tisztségeket és javakat (klimatizált TV-stúdiók, akadémiai és egyetemi tisztségek, médiaszereplések) jól megvoltak a maguk körülbástyázott buborékában és intézményrendszerében, miközben az általuk működtetett intézmények többórás várakozás és sorszámhúzás után sem tudtak semmit sem felkínálni a milliós létszámú munkanélküli rétegnek és az alacsony keresetek miatt a túlélésre játszó országnak.

A szolidaritáshiányról alapos tanúságtételt tevő, többségében '68-as identitású elit a megerősített erődjeiből a morális alapúnak hazudott, a feltartott mutatóujjal kezdődő és a petíciózásban végződő politizálást választotta. 

A 2010-re hiteltelenné és nevetségessé váló gyakorlat végül meghozta a stabilnak és örök erejűnek gondolt eliterődök sáncokká és végvárakká züllését. Az elit pedig félni kezdett és felhasználva a rendelkezésére álló nemzetközi kapcsolati hálóját, intézményeit és a médiáját háborút indított a nemzeti erők ellen, miközben a szolidaritást számonkérve létrehozta a vidéki Magyarország örökös számonkérési és lenézési stratégiáját. A tekintélyelvű politizálásuk harmadik alkalommal járult hozzá a keresztény, nemzeti erők 2/3-os parlamenti győzelméhez.”