Ebből tényleg rendszerváltás lett: Magyarország Uradalom

„2018 közepére megszilárdult egy teljesen egy új politikai korszak Magyarországon, most már nem túlzás azt állítani, hogy ismét túl vagyunk egy rendszerváltáson.

A politikai pluralizmus egy korlátozott változata fejlődött ki az elmúlt nyolc évben, egy nemzeti radikális, de csak felületesen ideologizált rendszer: tekintélyelvű, rasszista, korrupt, de nincs mögötte erős világnézet; és ugyan a polgári demokrácia mércéjéhez képest elnyomó természetű, híján van a rendőrállami rendszerek brutalitásának.

Idén nyárra állt össze egy stabil, már új rendszernek nevezhető berendezkedés Magyarországon. Ennek egyik fontos jellegzetessége, hogy a politika magánüggyé vált: egyrészt a törvényhozás és a hivatalok nyomasztóan sok esetben magánérdekeket szolgálnak, másrészt a nyilvánosság kizárásával születnek a döntések. Ez a pluralizmus, vagyis a többpártrendszer és a sajtó drámai gyengülése nyomán fordulhatott elő. A rendszer stabilitását a legjobban az mutatja, hogy megrázkódtatás nélkül képes a miniszterelnök megbuktatni a politikai és üzleti élet meghatározó szereplőit is, tehát a végletekig központosított irányítást a belső vetélkedések sem korlátozzák. 

Az új rendszert nem lehet a klasszikus politikai kifejezésekkel leírni. Ez ugyanis nem politikai természetű rendszer, ahol elvek, vagy szélesebb társadalmi csoportok érdekei mentén alakulnak a dolgok, hanem egy uradalom igazgatására hasonlít inkább. Az uradalmon pedig nem polgárok és a nevükben eljáró képviselők kellenek, hanem a gazdának intézőkre és cselédekre van szüksége. A legújabb magyarországi rendszerváltásnak ez a lényege. (...)

A Horthy-korszakban a revízió ihlette kultúrfölény jegyében például rendkívül sokat áldozott az állam a közoktatásra. A kommunizmus pedig ideológiai alapállásból teljesen szétverte a társadalmi rendet a magántulajdon megszüntetésével, a parasztok ipari munkássá alakításával, illetve az ipari munkásságból válogatott új értelmiség létrehozásával. A 20. századi rezsimek lázálmokkal és teljesítési kényszerrel voltak telítve. Ez egyszerre hozott látványos eredményeket és szörnyű szenvedéseket is. E rendszereknek mindig voltak igazi ellenségei is, akikkel elvi alapon is le akartak számolni, olyan Magyarországon élő, nagy létszámú csoportok, akikre elszegényedés, jogfosztás vagy halál várt.

A mostani rendszernek azonban nincsenek ideológiailag telített ambíciói. Ellenségei vannak, de ezek többségükben fizikailag nem jelenlévő személyek és csoportok, retorikai kellékek inkább.

A nagy célok hiányában viszont nincsenek reprezentatív teljesítmények sem - talán az új Népstadion és a Budai Vár átépítése lesz ilyen, ha egyszer elkészülnek. De nincs igénye a mostani rezsimnek eredeti, reprezentatív alkotások vagy műhelyek létrehozására.”