Szepesi György halálára: búcsú a mesebeli hangtól

„A legjobban szerinte az 1955-ös magyar–osztrákon (6:1) beszélt, a legszebben pedig az 1966-os magyar–osztrák (3:1) előtt cselekedett: kiutazott Bécsbe, hogy a Mátyás pincéből borjúpörköltet vigyen súlyos beteg kollégájának-barátjának, Heribert Meiselnek, aki a meccs napján meghalt.

Megannyi bánata akadt még: »Bernnél nálam nincs szomorúbb« – említette gyakran az 1954-es vb-döntőről. Irapuatót már szövetségi elnökként érte meg (»gyenge kezű futballvezető voltam« – summázott), és a Magyar Rádió hiába tartott 1995-ben, első válogatott közvetítése ötvenedik évfordulóján nonstop Szepesi-napot, a Siófokra telepített magyar–izraeli találkozó 2-0-ás vereséggel zárult. Ez volt az utolsó kilencvenperces közvetítése, és nem neki kellett volna elnézést kérnie az eredmény miatt…

Azon túl, hogy Magyarország hangja volt, tizenkét könyvet írt, és már 1963-ban »Gól, gól, 2000 goooól!« címmel tette közzé az egyiket. Valaha volt legnagyobb megtiszteltetéseim közé sorolom: két kötetben is a szerzőtársává avatott (legjobb barátjával, Lukács Lászlóval, a Népszabadság – hozzá hasonlóan – nemzetközi tekintélyű rovatvezetőjével egyetemben).

Szerintem jelképes, hogy a Mese utcában lakott, mert az élete kész fabula. Nyolcvanegyben még azt is sikerült elérnie: negyedszázadnyi távollét után hazajöjjön Puskás Ferenc. Igaz, Szepesi már 1973-ban, Belgrádban, a vízilabda-vb döntője után élő adásban szólaltatta meg a pólós csúcstalálkozóra ellátogató »Öcsit«.

De nem csinált nagy faksznit abból, amivel iskolát teremtett.

»Nem lettem a tudományos akadémia elnöke, miként világhírű operaénekes sem. Sportriporter voltam, se több, se kevesebb« – vallotta.

Alázata ellenére a mikrofon Puskásától búcsúzunk.

Londonban 1953-ban „százötezer néző zúgása, moraja töltötte meg a hatalmas arénát”; most ki tudja, hány millió sóhaj tölti meg a légteret…”