Úgy vélem, a kérdések kérdése végső soron az – e kérdésfeltevésig vitapartnerem egyébként nem jut el, de markáns és vitatható kijelentései ebbe az irányba mutatnak –, hogy lehet-e helye egy meggyőződéses kommunista politikusnak a nemzeti történelem panteonjában?
Meggyőződésem, hogy Nagy Imre esetében e kérdésre határozott igennel kell felelnünk, holott előélete egyáltalán nem predesztinálta őt e történelmi szerepre, de a forradalom alatti és utáni cselekedetei alapján méltóvá vált a közmegbecsülésre. Úgy is fogalmazhatnék, ha netán idült szívpanaszai, amelyek egyébként inkább pszichoszomatikus eredetűek voltak, és többnyire akkor léptek fel, amikor nem talált kiutat egy-egy kutyaszorítóból, 1953 előtt elvitték volna, aligha emlékezne rá az ország, de az 1953-as „új szakasz”, és még inkább a forradalom révén beírta magát a történelemkönyvekbe.
A forradalom miniszterelnökének életútja valóban tele van rejtélyekkel, de óva inteném nagyra becsült szerzőtársamat és az olvasókat, hogy kész tényként fogadjanak el olyan pletykákat, mint Nagy Imre állítólagos részvételét II. Miklós cár és családja meggyilkolásában.
Nagy Imréről, akárcsak a többi bolsevik politikusról, a szovjet-orosz állambiztonság szakmányban állított elő „terhelő dokumentumokat”,
amelyeket bármikor felhasználhattak ellenük. Ezek történelmi hitelessége és forrásértéke erősen kétes, ám egyesek a közelmúlt politikai küzdelmeiben sem riadtak vissza attól, hogy visszaéljenek velük. Az 1989. június 16-ai temetés előtt Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára fontolóra vette, hogy „szivárogtat” ezekből a dokumentumokból, hogy bemocskolhassa Nagy Imre emlékét, mit több, elhatározta, hogy levetítteti a Magyar Televízióban azt a goebbelsi módszereket idéző propagandafilmet, amelyet az 1958-as Nagy Imre-perről forgattak, de amelynek bemutatásától még a kádári hatalom is eltekintett.