Ma emlékezünk Magyarország semlegességének kikiáltására – fontos kordokumentum látott napvilágot!
November elseje az 1956-os forradalom és szabadságharc fontos napja volt.
Ha Nagy Imrét hazaárulónak nevezzük, akkor milyen jelzőt tudunk használni Szálasira, Rákosira vagy épp Kádár Jánosra?
Érdeklődéssel és meglepve olvastam Trombitás Kristóf minapi, az állítólagos Nagy Imre-kultuszról szóló cikkét. Reményeim szerint az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett miniszterelnökének történelmi szerepéről legalább olyan tartalmas és gondolatébresztő vita veszi kezdetét a Mandineren, mint Horthy Miklós kormányzóról és a kuruc-labanc ellentétről.
Tanácsos lenne némi sine ira et studio tisztánlátás és méltányos számvetés egy olyan férfiú életútja tekintetében, akinek erényeit és érdemeit hol feldicsérik, hol pedig nem csak elvitatják, hanem újabban őt magát a történelmi emlékezetből is kiirtanák, mint egy „velejéig kommunista”, „hazaáruló”, „nemzetvesztő”, „gonosztevő” és „mérhetetlenül negatív alakot”.
A szavaink választása nem csupán körültekintő stilisztikai és esztétikai, hanem felelősségteljes erkölcsi feladat is, és e választás végső soron önmagunk felett kimondott ítélet, erkölcsi értékrendünk és gondolkodásunk hű tükre. Nagy Imre élete utolsó pillanatáig meggyőződéses, ha úgy tetszik, „velejéig kommunista” maradt; ám ha őt „nemzetvesztéssel”, mi több, „hazaárulással” vádoljuk,
vagy azt a Kádár Jánost, aki 1956. november elsejének délutánján Nagy Imre többpárti kormányának államminisztereként beült egy lefüggönyözött gépkocsiba a Bajza utcai szovjet nagykövetség előtt, s három nap múlva egy szovjet bábkormány elnökeként tért vissza az országba? Vajon ki a moszkovita hazaáruló? A törvényes miniszterelnök, aki a bitófa felé vezető úton sem tagadta meg a forradalmat, vagy Hruscsov kebelbarátja és Tito marsall kiszemeltje, aki szovjet szuronyokkal fojtotta vérbe az „ellenforradalmat”? Ki hát a gonosztevő?
Úgy vélem, a kérdések kérdése végső soron az – e kérdésfeltevésig vitapartnerem egyébként nem jut el, de markáns és vitatható kijelentései ebbe az irányba mutatnak –, hogy lehet-e helye egy meggyőződéses kommunista politikusnak a nemzeti történelem panteonjában?
Meggyőződésem, hogy Nagy Imre esetében e kérdésre határozott igennel kell felelnünk, holott előélete egyáltalán nem predesztinálta őt e történelmi szerepre, de a forradalom alatti és utáni cselekedetei alapján méltóvá vált a közmegbecsülésre. Úgy is fogalmazhatnék, ha netán idült szívpanaszai, amelyek egyébként inkább pszichoszomatikus eredetűek voltak, és többnyire akkor léptek fel, amikor nem talált kiutat egy-egy kutyaszorítóból, 1953 előtt elvitték volna, aligha emlékezne rá az ország, de az 1953-as „új szakasz”, és még inkább a forradalom révén beírta magát a történelemkönyvekbe.
A forradalom miniszterelnökének életútja valóban tele van rejtélyekkel, de óva inteném nagyra becsült szerzőtársamat és az olvasókat, hogy kész tényként fogadjanak el olyan pletykákat, mint Nagy Imre állítólagos részvételét II. Miklós cár és családja meggyilkolásában.
amelyeket bármikor felhasználhattak ellenük. Ezek történelmi hitelessége és forrásértéke erősen kétes, ám egyesek a közelmúlt politikai küzdelmeiben sem riadtak vissza attól, hogy visszaéljenek velük. Az 1989. június 16-ai temetés előtt Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára fontolóra vette, hogy „szivárogtat” ezekből a dokumentumokból, hogy bemocskolhassa Nagy Imre emlékét, mit több, elhatározta, hogy levetítteti a Magyar Televízióban azt a goebbelsi módszereket idéző propagandafilmet, amelyet az 1958-as Nagy Imre-perről forgattak, de amelynek bemutatásától még a kádári hatalom is eltekintett.
Nagy Imre valóban csapnivaló politikus volt. Lassan tanulta meg – ha egyáltalán megtanulta – a Kreml életveszélyes intrikáit, de néhány esztendeig békésen dolgozhatott a Szovjet Tudományos Akadémia agrárintézetében. Ő sem úszta meg, hogy 1936-ban „ügyet” kreáljanak ellene, de az a tény, hogy életben maradt és megúszta állásvesztéssel, nem annyira annak tudható be, hogy „komoly pozíciókat harcolt ki magának a szovjet politika bugyraiban”, hanem sokkal inkább a moszkvai denunciációk és üldözések áttekinthetetlen logikájának, ha úgy tetszik, a totalitárius szovjet rezsim működési zavarának következménye. (Fő „bűne” egyébként az volt, hogy felesége – aki sem akkor, sem később nem játszott semmiféle politikai szerepet – hazautazott látogatóba Horthy Miklós Magyarországára.)
A forradalom kivégzett miniszterelnöke egész életében rendíthetetlenül hitt a kommunista utópiában. Az utópiák hívei számára a radikális tökéletesítés, a fennálló renddel szembeni kérlelhetetlen, nem egyszer l’art pour l’art ellenállás a fontos. Gondolkodásuk velejárója az izgága türelmetlenség, hiszen a világ és az esendő emberek nem, vagy nem elég gyorsan alakulnak az utópikus remények szerint. Ennek keserű felismerésekor az utópiák hívei rendszerint türelmetlen, rosszabb esetben gyilkos indulatokkal válaszolnak: ugyanazokat – a „népet”, „az embereket” – teszik a kudarcok felelőseivé, bűnbakokká, akiket állítólag boldogítana az utópiájuk.
Nagy Imre felismerte az orosz valóságban gyökerező, a keleti despotizmus talajából kisarjadt szovjet kommunizmus adaptációs nehézségeit egy olyan országban – a saját hazájában –, amely civilizációs karakterét, históriai hagyományait, műveltségét és honpolgárainak szabadságszeretetét tekintve messze a mintaadó birodalom felett állt. Rájött – és ez biztosan okozott neki álmatlan éjszakákat –, hogy a szocializmusban nem szűnnek meg egy csapásra az osztályellentétek, hogy nem hagyhatók figyelmen kívül a történelmi hagyományok.
hogy lehetséges többpártrendszer a kommunista párt vezető szerepének megtartása mellett, és nemzeti függetlenség a Szovjetunióval való „békés egymás mellett élés”, a „finnlandizáció” keretei között.
Élete utolsó pillanatáig törekedett e feloldhatatlan ellentmondások feloldására. Mintha a Vértanúk terén álló szobra is e hiábavaló törekvést, a feloldhatatlanság keserűségét hirdetné: magányos férfialak áll félúton egy hídon, két világ között, tanácstalanul, de egyenes tartással. Nagy Imre sorsa máig érvényes tanulságokkal kellene szolgálnia mindazoknak, akik akár egalitárius utópiák szolgálatába szegődnek, akár másféle ábrándokat kergetve esnek a totalitarizmus kísértésébe.
Nagy Imrét választások elé állította az élet. Nem volt kötelező lesöpörtetni a padlásokat egy elmebeteg ideológia nevében. De ahhoz kellett ám némi morális és intellektuális bátorság,
Nem kért kegyelmet, holott megtehette volna, és akkor életben marad. A Kádár-féle bábkormány elismerésével megtagadhatta volna a forradalmat, de nem tette. A forradalom tetőpontján a miniszterelnök törekvései és politikája szerencsés módon találkoztak a magyar nemzet elsöprő többségének óhajával: a nemzeti függetlenséggel. Lehet, hogy a „realitásokat rosszul megítélő ember” úgy került a forradalom élére, mint Pilátus a krédóba, de a nemzeti önérzetében megalázott, megnyomorított ország 1953-tól benne bízott, nem pedig Gerő Ernőben és a hozzá hasonló sztálinistákban, akikkel Trombitás Kristóf egyetlen jéghideg gesztussal egy kalap alá veszi a forradalom miniszterelnökét.
’56-nak a kommunista Nagy Imre ugyanúgy hőse, mint az a Mindszenty József bíboros, aki e sorok írójának ideáihoz legitimista elkötelezettsége és rendíthetetlen erkölcsi tartása okán a legközelebb áll, de ugyanezt nem vitathatja el a „pesti srácoktól” sem, akiktől egyébként világok választják el. Akár tetszik, akár nem, ’56-nak a szovjet- és totalitarizmus-ellenességen, valamint bizonyos ’45 előtti konzervatív törekvések restaurációjának jámbor óhaján kívül baloldali, horribile dictu, reformkommunista hagyománya is van. A forradalom igen rövid ideig tartott ahhoz, hogy ezek az irányzatok szárba szökkenjenek és megvívják a maguk harcát. Mi utólag nem vívhatjuk meg őket.
Trombitás Kristóf úgy fogalmaz, hogy Nagy Imre „nemhogy államférfiként volt elégtelen, de politikusként is”, és állítást azzal bizonyítja, hogy „Kádár János nem csupán úgy verte át őt folyamatosan, ahogy nem szégyellte, de kétségtelenül meglévő politikusi erényeit is kihasználta, ahogy Nagy Imre háta mögött sikeres szervezkedésbe fogott.” E hajmeresztő érvelésben van igazság, ha a politikusi erények alfájának és ómegájának a hatalom erkölcsi megfontolásokat mellőző megragadásának és megtartásának képességét tekintjük, ám messze nem elegáns eljárás egy olyan emberrel szemben, aki annak a forradalmi Magyarországnak volt a miniszterelnöke, amelyet az őt kivégeztető Kádár János szovjet tankok élén foglalt el úgy, ahogyan megszállók és az őket kiszolgáló pribékek viselkednek honfitársaikkal szemben.
E ponton óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést:
Lássuk be, nincs itt semmiféle „Nagy Imre-kultusz”; sokkal inkább valamiféle rezsimeken és politikai szekértáborokon átívelő Kádár János-kultusz továbbélésének lehetünk tanúi. A lábszagú kádárizmus apoteózisa él mindenütt: az élethazugságainkban és az életdicsekvéseinkben; abban, ahogyan a nőkkel, a gyerekekkel, az idősekkel és a szükséget szenvedőkkel bánunk; az egészséges önismeretre törekvés megvetésében; a bűnök bevallása és megbocsátása képességének hiányában; a mindent átható vulgarizmus izzadságszagában; a bárgyú népszórakoztatásban és a kommersz kabaréderűben; a párttitkárok modortalanságát idéző politikusok vércsevijjogásában; a cinikus kikacsintásokban; a reálpolitikának hazudott megalkuvásokban; a rosszul szabott öltönyökben és az inggallérokra feszülő tokaszalonnákban… És abban, hogy a politikai értelemben esendő, botcsinálta Nagy Imrével szemben Kádár János lehet a politikai rátermettség és a cselekvés bezzeg-gyereke. Hogyan juthattunk idáig?
Trombitás nagyvonalúan Nagy Imre javára írja, hogy „valami férfiasság megvillant benne a halál kapujában”. Amikor a kései utódok a klaviatúra mögött, az otthon biztonságát élvezve, a langymeleg nyári éjszakák hányaveti nyegleségével értekeznek a halál kapujában megvillanó „valami férfiasságról”, jusson eszünkbe a vádlottakkal ordítozó Vida Ferenc vérbíró jeges tekintete, pengeszája és kefebajusza; az ítélethirdetés szenvtelen hanglejtése, a magasan trónoló entellektüel affektálása; a sorsok felett ítélkező zsarnoki hatalom aggályos fontoskodása; idézzük fel a Kisfogház halálsikolyait; azt a pillanatot, amikor azon a hajnalon a mahomet fegyőr berúgja a cella ajtaját és üvölt az elítélttel: „Felállni!”; jussanak eszünkbe az elítélt utolsó szavai: „Kegyelmet nem kérek!”; és
És tegyük fel magunknak a kérdést: mi, kései utódok, akik talán nem is sejtjük, hogy jöhetnek még olyan idők a mi életünkben is, amikor választanunk kell árulás és hűség, megalkuvás és egyenes gerinc között, vajon mit választunk és hogyan viselkednénk a bitófa alatt? Megvillan-e majd „valami férfiasság” a tekintetünkben, amidőn a halál kapujához érkezünk?