A történelem meghamisításáról

„Pár éve kiderült, hogy honfoglaló őseink vonulása nemcsak keletről nyugatra, hanem északkeletről délre irányult, továbbá az eddig feltételezettnél és a tankönyvekben olvashatónál jóval rövidebb ideig tartott.

Türk Attila régész vette a fáradságot és követte Árpád népének útvonalát. Munkálkodása kiderítette, hogy a honfoglaló vonulás az eddig elképzeltnél gyorsabb volt. A feltételezett levédiai szálláshelyen ugyanis »nem találtak a magyarokéhoz hasonló leleteket a régészek. Türk Attila az eredményekből arra következtet, hogy a korábbi nézetekkel szemben sokkal rövidebb ideig vagy egyáltalán nem tartózkodtak itt elődeink. Összességében is elmondható, hogy a magyarok vándorlása a Volga és a Kárpátok között sokkal gyorsabban – mindössze néhány évtized alatt – ment végbe, mint azt eddigi ismereteink alapján hittük.« (A Zalamédia tudósítása, 2018. július 11.)

Tehát jócskán akadhattak a vonulók, sőt az ide érkezők közt olyanok, akik még Szabáriában születtek. Innen a negyvennél több Szabar, Zobor, Zombor stb. helyünk Kárpát-medence-szerte. Innen van legrégebbi írott nyelvemlékünk, a Kr. u. 43-ban városi rangra emelt S(z)abaria neve.
Azt is tudjuk, hogy népi rokonság nincs a magyarok és a finnugor népek között. Az önmagát – a Bach-korszak óta – egyedül tudományosnak és hitelesnek minősítő tudóscsoport a genetika, a zenekutatás, a régészet stb. részéről ért kemény csapások sorozata után természetesen nem húzódott vissza a magánéletbe. A néprokonság ügyét lazán a kukába pottyantotta, és úgy tesz, mintha sosem vallotta volna. Nem visszavonult, hanem visszasettenkedett a nyelvi rokonság sánca mögé, és úgy tesz, mintha százötven éve is ugyanezt vallotta és erőltette volna. Mégsem siklott ki kényes helyzetéből.

Mert ha netalán így volt, vagy akárhogy, akkor miként lehettünk volna hantik, manysik és más Urál-vidéki finnugorok atyafijai, akik ebben az időben, meg még utána is a kőkorban éltek?

Mi pedig – mármint őseink – az Urál-térségbe érkezésünk idején, Kr. e. 2000 tájékán bronzművességet és fejlett építőtudást hoztunk magunkkal. Erre fény derült a Szovjet­unió összeomlása után, amikor az említett vidéken körülbelül 22 erődváros és számos falu maradványai kerültek elő a hadicélból korábban szigorúan elzárt területen. A feltárás máig nem ért véget. A világháló a Szintasta, ­Arkaim stb. hívószavakra sok leírást és felvételt ad.

Türk Attila és csoportja az uráli átjáró magasságában, az Uelgi-tó déli partvidékén végzett ásatás során számos, a későbbi honfoglalókra jellemző leletet tárt fel: fegyverek, ékszerek, tarsolylemezek, lószerszámok és hasonlók maradványait.

Ezek elárulták a hozzáértőknek, hogy a magyarság indulás előtti tárgyi kultúrája megegyezik a Kárpát-medencébe való bevonulás utáni időszakból előkerült leletekkel. Vagyis nem voltunk finnugorok se genetikailag, se kulturálisan, se sehogy. Mindenkor a saját műveltségünk szerint éltünk. Ezeknek, vagyis a tényeknek a nyomozása kimaradt a hivatalos akadémiai célok közül.

Vagy miért beszéltük volna a környékünkön vadászgatók, gyűjtögetők nyelvét, amelynek nem is lehettek szavai a mi hitvilágunkra, városainkra, felszereléseinkre, közlekedésünkre, munkánkra, hiszen ilyesmikkel nem rendelkeztek? Nem ezerszer valószínűbb-e, hogy ők vettek át tőlünk szavakat és más nyelvi elemeket?

Van példa a világtörténelemben arra, hogy egy kis létszámú, szétszórtan és beszédében széttagoltan élő, kezdetleges anyagi és társadalomszervezési fokon élő nép egy nálánál minden tekintetben igényesebb, haladóbb, iparűző-kereskedő, városlakó nemzet nyelvadója legyen?

Akit a kérdés komolyan érdekel, nézze meg az Urál menti, úgynevezett Szintasta-kultúra városait, kapcsolt részeit és egyéb leleteit. Földvárai éppen olyan eljárással – gerendaváz, döngölt földtöltés, gyeptéglaburkolat – készültek, mint a Tiszaalpár és Szabolcs köz­ség melletti földvárak.

Hogy az ugor–magyar kultúraátadási irány híresztelése hazug, annak további bizonyítékai a honfoglalás kori és az azt megelőző időből származó rótt nyelvemlékeink. Nem csoda, hogy ezekre tücsköt-bogarat kiabáltak, és ma is rágalmazzák őket népünk ellenségei. Ezek az írások kellő előtanulmányok után – mert a latin ábécé elsajátítása sem a korszerű gyermektápszerek fogyasztásával történik – különösebb megerőltetés nélkül kiválóan érthetők, tehát már az Urál-vidéki őshazában nagyjából a mai nyelvünket beszéltük. Ugyanis a nyelvünk – a gyöknyelvek természete szerint – nem változott oly gyorsan, mint más nyelvcsaládok tagjai, például a finnugorok beszéde. Sok-sok szót, fogalmat, népdalt, mesét hagytunk rájuk, amelyek töredékeit, válogatott elemeit be is építették a kultúrájukba, már amelyik – kellő átalakítás után – beilleszthető lett.

Maradjunk ennyiben. Gondolkodjunk ötletelés helyett!

A 907-es pozsonyi csatában harcolt bajor–frank sereg tisztikarának veszteséglistája – a királyt leszámítva – alig csekélyebb, mint a miénk volt Mohácsnál. Ebből következtethetünk az eredeti létszámra is, az közel lehetett a miénkhez, tehát nagyjából 25-30 ezer fő közötti. Ennél nyilván nem kevesebb, hiszen a feladat mérete és célja nem volt más, mint a magyarok eliminálása, felszámolása, kiszorítása a Kárpát-medencéből. A kitűzött cél vajon elérhető lett volna kisebb haddal? Aligha. Elérhető lett volna a zalai mocsarakban, miként némely bajkeverők javasolják? Talán ha Pribina morva származású gróf, nyitrai fejedelem szláv maradékait akarták volna elkergetni.

A német sereg nyilván keletre tartott, ahol kémeik szerint esetleg elérhették a magyar központokat. Korábban Nagy Károly és utódai meg is találták a főbb avar helyeket, és ki is rabolták őket.

Maradjunk annyiban, hogy nyelvrokonság- és történelembütykölőink újabb megrendítő csapásokat szenvedtek el az igazságtól. Ez persze most sem indítja majd őket arra, hogy kiírják lakásuk ajtajára: bocs, hazám!”