A kicsinységről

A német közgazdász-politikatudós, Joseph Schumpeter híres mondata, miszerint „a kicsi a szép”, gyakran idézett szlogen, de ritkán gondolkodunk el a „kicsiség” egy lehetséges értelmezéséről.

Államok kicsiségéről, kicsi méretéről van szó. De a kicsiség igazából nem is önmagában, hanem viszonyfogalomként érdekes. Merthogy a világ már csak olyan, hogy nem egyforma méretűek az országok. Róma például a kezdet kezdetén hét dombra épülő kicsi egység volt, amelyből aztán világbirodalom lett. S Anglia se volt éppen nagy kiterjedésű ország a középkorban, aztán mégis világbirodalommá vált. Hollandia szintúgy csekély kiterjedésű térség volt, aztán mégis vezette a világot egy időben. De mondhatunk város-példákat is. Itt van például Berlin esete. Berlin a 17-18. században parányi kis város, egy fejedelemség fővárosa, amely azonban hosszas Párizs-másolás után ugyanolyan kozmopolita világváros lesz, mint Párizs.

Van tehát egy támpontunk, s ez a viszony, ami a kicsik és a tőlük nagyobbak között fennáll. Nevezhetjük ezt utánzásnak, de – kissé földhözragadtabban – túlélési ösztönnek is. A kicsi állam ugyanis sokszor nem azért tűz ki maga elé nagyzoló célt, mert olyan magasak az eszményei. Hanem egyszerűen azért, mert élni akar. Aki sokat tud a 17. századi Németalföldről, az tudja, mennyire nehéz politikai és földrajzi körülmények között született meg. És épp ez az, ami a drive-ot, a meghajtást adta a fejlődésének.

De ezt vegyük nagyon komolyan.

Az alaphelyzet voltaképp egyszerű: minden korban vannak nagyok, amelyeket a kicsik szeretnének lemásolni és/vagy befogni. Sokszor erre nincs lehetőségük, és a távolság örökre megmarad vagy éppen nő.

Ám vannak nagyon beszédes példák. Böröcz József EU-ról szóló könyvében nem elsősorban az az érdekes, amit az EU-ról, hanem amit az EU előtti történelemről ír. Azt az alcímet is adhatta volna könyvének, hogy a „parányiság fejlődéstörténete”. Merthogy épp azt hangsúlyozza, hogy a nyugati (mára nagynak tekintett) magállamok története nincs megírva a nagykönyvben. Sőt: a legtöbb nyugati ország (a középkorban, koraújkorban létező valódi nagyhatalmakhoz képest) kicsi volt. Ha versenyre akart kelni velük, valamit tennie kellett.

Az EU ennek a korai felemelkedési szándéknak kései betetőzése. A folyamat kezdetén ott van már a korai föderalista projekt: a kicsik szövetkezzenek. Mindez történetileg áttekintve: rendkívül érdekes. Mindenki ismeri Marx híres mondását: „világ proletárjai, egyesüljetek”. Amit úgy is fordíthatunk magunknak, hogy

Mennyit tanultunk erről mindenféle iskolafokozatokban! No de arról mennyire keveset, hogy a világ mai nagy országai hogyan kezdték. „Világ kicsiny országai, fogjatok össze!” – szólhatna a fejezet a történelemkönyvekben. De nem szól. Mintha a mai EU egyszer csak lett volna. Pedig nem a proletár nemzetköziség az igazán lényeges, hanem a kis nyugati országok szövetkezés általi felemelkedése.

S milyen érdekes, hogy erről a roppant fontos dimenzióról alig tudunk valamit. Holott ez a „végső” kérdések egyike. Ilyen végső kérdés – a tévedések elkerülése végett – nem csak a teremtés vagy isten lehet. Végső kérdés az is, hogy a történelmi verseny óhatatlan egyenlőtlenségét hogyan próbálják megváltoztatni azok az országok, amelyek bármilyen okból kisebbek, mint mások. És miért sikerül ez egyes kicsiknek, míg másoknak miért nem.

Nem lehet kétségünk: a kis nyugat-európai országok felemelkedtek, s ma már ők a fejlődés mércéi. Az EU pedig meghatározó geopolitikai aktor, amely nemigen tud mit kezdeni a mostani kis országok szuverenitás-igényeivel. Változik a világ.

De a kérdés ma is az, hogy a mai kicsik akarnak-e, mernek-e nagy célokat kitűzni (mint elődeik), avagy a mai korban a nagy-kicsi szerepsémák megrögzültek, azaz mindenki egy helyben marad és a hierarchia változatlan kell, hogy legyen. Magyarországra vonatkoztatva a kérdés ez: vajon a nyugati példák igazából mire tanítanak?

A (nyugati) történelem nagyon érdekes dolgokat mond nekünk, csak fül és szem kell hozzá.