Imre és Pál

Pont belenéztem a vitába Jeszenszky Géza és Trombitás Kristóf között, az Echo TV-n Nagy Imréről.

Aztán elolvastam Trombitás Kristóf ezt megelőző írását is e témában. 

És nem is ahhoz szólnék hozzá, mi hogy történ(het)ett. Mert a történetírás jó időkben a történészek kenyere, rosszabbakban a politikacsinálóké, én meg egyik se vagyok. 

Ám volt egy érv Jeszenszky Géza szájából, amit Trombitás Kristóf egy indulatos mozdulattal lesöpört. Szerintem részben azért, mert félreértette. Egy hasonlat volt ez – a jobb lator példája, aki ugye egész életében bűnözött, ám mikor megszólította őt a „Történelem”, tudott olyat tenni (mondani), amivel legyőzte korábbi önmagát, és

Amire Trombitás csak indulatosan legyintett egyet, hogy ne menjünk most metafizikai síkra, maradjunk a reális világban. Úgy tűnt nekem, úgy értette, ne azzal foglalkozzunk, Imre lelke mennybe vagy pokolra került-e halála után, hanem hogy mit tett még életében, és ezek alapján az utókor hogyan értékelje őt.

Pedig szerintem Jeszenszky sem a halál utáni megmérettetésre gondolt, hanem a latros esetet példázatként nézve valami olyasmit akart kifejezni, hogy egy ember életében elkövetett tetteinek értékelésében egy döntő pillanatban megtett Nagy Lépés – és egyáltalán, az éretté válás utáni későbbi tettek – nagyobb súllyal eshetnek olykor latba a korábbi megtévedt élet bűneinél. Ezt a súlyozást konkrétan mondta is. 

De mondok egy talán jobb példát, mert a lator Nagy Pillanata utáni élete tényleg nehezen értelmezhető... 

*

Szóval itt van ez a Pál. Az apostol. 

Ha ezzel a ma divatos boszorkányüldöző szemmel nézzük, a bűnös múltbéli rendszerekkel kapcsolatos mai érvrendszerrel, hát akkor bizony ifjúi éveiben kiszolgálója – mi több: lelkes aktivistája – volt egy népirtó rendszernek. Részt vett konkrét lincseléseken, látta, mi történik az elfogottakkal, mégis lelkesen üldözte őket. S persze mentegethetjük olyanokkal, hogy meggyőződésből tette, meg hogy ő talán személyesen nem is ölt meg senkit, de az ilyesmit mai szóhasználattal bűnei relativizálásának szokás mondani. Mi több, ha az ő aktív üldözői tevékenysége idején még nem is érte el fénykorát a tömegmészárlás, manapság divatos történelemszemléletünkkel erre is csak legyintünk, hogy attól ő még részese volt az ezekhez vezető útnak s így része a bűnös rendszernek.

Majd tényleg jött egy fordulat, amikor megszólította őt a Történelem, és onnan kezdve jó arc volt, és megtette, ami őrá bízatott, amit meg kellett tennie, ha a jó utat választja. Választhatta volna akkor is a könnyű, talán élvezetesebb és mindenképpen egyszerűbb régit, de nem azt választotta.

És most képei és szobrai milliószámra hirdetik a nagyságát. 

De akkor mi a baj Imrével? 

*

Tény, hogy Trombitás cikkében Nagy Imre '56-os lépéseit is úgy értelmezi, hogy azok szovjet sugallatra, régi reflexekből származtak, egy kedvesen joviális bajszú senki véletlenül nagy tetteknek látszó, kapkodó botladozásai. Nyilván persze ha így volt, akkor tényleg nincs mit tisztelni rajta, hisz' sose tett magától semmi nagyot. 

Ám egyrészt az, hogy még '56-os nagy tettei sem voltak, egy viszonylag új és nem túl általánosnak tűnő értelmezés – elterjedtebb elítélése inkább azzal érvel kisöprése mellet, hogy mindez kevés korábbi bűnei mellett. Másrészt azt azért kétlem, hogy például szovjet sugallatra mondta a rádióban, hogy megtámadott a Szovjetunió és csapataink harcban állnak velük. Szóval volt azért egy pillanat, amikor eldöntött egy olyan irányt,

és amin át szakít korábbi elveivel. 

*

De persze, hogy mi hogyan esett, nem tudhatom, hisz' nem voltam jelen. Így maradnék a súlyozás kérdésénél. Tekinthetünk-e nagy emberként – szobrokkal, miegymás – olyasvalakire, aki nagy tettei előtt halálos bűnöket követett el, illetve aktívan kiszolgált ilyen bűnöket elkövető rendszereket. 

Pál példája azt sugallja, létezhet ilyen. Igaz, Pál pozitív szakasza arányaiban jóval hosszabb volt a negatívnál, mint ugyanez Imrénél. És az arányok mindig fontosak. Sokszor a legfontosabbak. Ám ettől még az elv – úgy tűnik – nem zárja ki az ilyen lelkek szobrokba öntését. 

*

Arra a dilemmára létezik rég letisztult feloldás, hogy a bűneiből megtért embernek megbocsáttatik vagy bűnhődnie kell. Égi elbírálásában dönt az égi, földiben a földi igazságszolgáltatás. A bűnbánó gyilkosok bevett pályafutása (volt) sokszor a hóhérkézre adás, majd a kiröppent lélek már mehetett a mennyeknek birodalmába. 

Ám itt nem az a kérdés, bűnhődnie kell-e az ilyen lelkeknek földön illetve égben. Mert mindegyik fenti példa meghalt már, így esetükben mindez rég eldőlt. Ráadásul mind be is járta e pályát – itt a földön legalábbis kivégződtek annak rendje s módja szerint (még ha nem is feltétlenül ma bűnnek tekintett dolgaik miatt), fenn az égben meg isten tudja, mi lett velük, de sorsuk feltehetőleg így vagy úgy rendeződött már. 

*

A kérdés itt most nem az, így vagy úgy bűnhődniük kell-e, hanem hogy

Vagyis nem az ő sorsuk a kérdés, hanem annak pozitív/negatív hatása, ha rájuk vagy csak nagy tetteikre tisztelettel emlékezünk. 

S itt a dilemma: hogy nagy tetteiket nyilván érdemes példának állítani, csak hát már a barkochbából tudjuk, hogy a tett, az egy fogalom, szobor meg inkább tárgyról és élőlényről készíthető. Tetteknek így nehéz szobrot állítani anélkül, hogy elkövetőjük rajta ne legyen. Márpedig ha rajta van, azzal rögtön a fertelmes bűnöket is elkövető egész ember dicsőült oda.

*

Szerintem a kulcs itt a nézőbe vetett bizalom. Hogy bízhatunk-e abban, hogy az ember van annyira összetett gondolkodású, hogy az élőlényt ábrázoló szoborra nézve képes a megénekelt nagy tettet (a fogalmat) mögéje gondolni. 

Én azt mondom, van. Van annyira összetett gondolkodású.

Ami ezt gátolhatja, ha például élnek sokan olyanok, akikben még személyes fájdalom él a megszobrott ember bűnei okán – például nagyapját ölte meg –, vagy kiterjedtebben: mások által elkövetett, de ugyanazon rendszer eseményei okozták sérelmét. Vagyis ha élnek még, akik személyes érintettségük okán azt az embert nézve nem tudnak nem gondolni bűneire, s érezni, hogy a szobor a képükbe röhög – lám, nagyapád földben porlik, s csak te emlékezed már, én meg ládd, itt vagyok, s tisztelegnek nekem. 

Vagy ha egyéb okból nagyon megosztó az adott ember, például nagy tetteit is sokan kamunak vagy kimondottan gonosznak tartják. Ilyenkor szinte mindegy is, mi volt az igazság, mert a szobor az utókor szórakoztatását/épülését szolgálja, így inkább rontja a világot, ha ehelyett mérgezi az utókor életét és széthúzást szít bennük. 

S persze szándékosan is belemagyarázható a szoborba, hogy a későbbi nagy tettekre hivatkozás csak álszent ürügy, s valójában egykori bűneit dicsőíti. Ez főleg akkor fordul elő, ha van olyan jelentős erő az aktív politikában, aki a szobron át támadható s így a szobrot támadni érdemes. Csak hát itt a szobor peches mellékszereplő, ki rosszkor volt rossz helyen... 

*

Szóval mérlegelni kell ezeket. Ám még valami más fontosat is! 

Különösen a konzervatív világnézet egyik fontos kitétele, hogy

és akikre követendő példaként hivatkozhatunk. Azonban ahogy a történettudomány fejlődik, rendre esnek ki a szekrényekből az ezek viselt dolgait s valódi arcukat őrizgető akták csontvázai. 

Mátyás királyról régóta tudjuk, hogy csak az utókor emlékezetében volt az a jó és igazságos. Dobó Katicárót utoljára nagyanyámnak tanították, hogy létezett, Dugovics Tituszról meg mostanság bizonyították be, hogy nem. Dózsa Györgyöt inkább csak hivatalból istenítette e nép, ám azóta róla is lehámlottak még azon tettei is, amikért elvileg tisztelni lehetett. 

Költőink s egyéb művészeink meg eleve művészemberek voltak, akik sose könnyű természetűek, így emberileg sokszor vállalhatatlanok voltak – még ha csak saját családjukat vágták is gallyra. 

*

Így ha tartósan tisztelhető Nagyokra vágyunk, bizonyos kor megélte után

Mert akkor idővel összes – még álló – Nagy Ősünkre is úgy tekintünk majd, mint egy rakás hányadék alakra, akik közt csak az a különbség, kiderültek-e már rohadékságaik. Minden ledöntött szoborral együtt ledöntjük mindazok hitét és tartását, akik a most lealázott tetteiben látták az Örök Értékeknek egy szeletét. S e hit szempontjából még igazából az se annyira fontos, hogy e tettek tényleg úgy és azért estek-e. 

S ha már itt tartunk, utcáinkat se nevezgethetjük át minden szélfuvallatra, mert ha egyáltalán hiszünk abban, hogy – a levélcímzés egyszerűségét s a jó hangzást leszámítva – van jelentősége annak, kinek neve áll az utcatáblán, akkor ennek hatása is az, hogy mindenki látja, hogy maguk-se-tudják-kik-ők-s-mit-akarnak-féle szélkakas senkik vagyunk. 

Egy nemzet, akinek csak annyiban vannak gyökerei, hogy hős fiai szimplán mind gyökerek. Hisz' ki tartsa nagynak őket, ha ők maguk sem?

*

Nem emlékszem, hogy Imre ellen bárki tiltakozott volna, amikor a rendszerváltás idején mindenki előjött öklét rázni minden sérelmével. Most feltárt bűnei láthatólag aprólékos történészi kutatások eredménye, nem spontán feltörő fájdalmak gennye. Így felteszem, nemigen élnek már azok, akiket személyes fájdalomból bántana, ha Imre a panteonban marad. 

Pozitív tetteinek elvitatása pedig friss kutatási eredménynek tűnik, amiben még nem látok túl nagy egyetértést. Legalább azt ki lehetne talán várni.

Így mielőtt kikukáznánk valakit, akire sokan felnéznek e népből, s akire sokan példaként tekintenek, érdemes lenne még egyszer átgondolni, mi mindent dobunk még szemétre vele.