„Logikailag is (nemcsak történelmileg) téves ítélet, hogy az európai életforma lényege a nyitottság, a tolerancia és az emberbarátság. Nem: az életformánk lényege – ha egyáltalán lehet itt lényegről beszélni – a mindezeket az említett dolgokat lehetővé tévő és fenntarthatóan biztosító kultúra, amely évszázadok-évezredek nehéz munkájával alakult így és sosem tekinthető kimeríthetetlennek vagy menlevélnek minden más kultúra képviselője számára. Ezért ha láthatóan nem vagyunk elég erősek integrálni, akkor nem szabad nyakló nélkül tovább próbálkozni... (Ennek most semmi köze ahhoz, hogy ennek örvén egyes státusférfiak mit nem átallnak elkövetni a saját népük ellen, mert ez tényleg az európai kultúra ellen van – noha rendszeresen előfordul benne.)
Röviden, az emberbarátságnak többféle – ösztönös, kulturális és erkölcsi – korlátai vannak: kötelező korlátai. Az európai kultúrállamok jobban tennék, ha meg tudnák és meg tudták volna előzni, hogy a helyzet idáig fajuljon a Mediterráneumban, amely szorosan európai érdekkör (erre megint most kezdünk rájönni), vagy ezen túl (bár ez nem közvetlen felelősségünk). De az, hogy nem tudták, nem teszi kötelességükké a határtalan és parttalan emberbarátságot (=befogadást). Tudjuk, hogy a progresszivista mérce az állandó lelkifurdalás kompenzálásán alapul, de ez legyen a progresszivisták problémája. Ne súlyosbítsuk vele az amúgy sem problémamentes jelenünket.
For dummies: szeressünk-e vízbe fúlni látni gyerekeket? De akár felnőtteket? Nem, ne szeressünk. Nem is szeretünk. Tragikus a helyzet? Az. Ettől elválaszthatatlan az a kérdés, hogy milyen szülőnek gondoljuk azt, aki a gyereke halálában így vétkessé válik. De mivel kivált visszás lenne osztani a morális tanácsokat ebben az ügyben, csak ennyit: ha nem ítélnénk meg ez alapján a lélekvesztőkbe beszálló felnőtteket, vajon mi maradna az emberi felelősségről alkotott egyetemes képünkből? Minden a mások hibája? Európáé, az emberkereskedőké, a haduraké? Semmi a menekülőké/migránsoké?”