Tölgyessy Péter lerántotta a leplet Magyar Péter fondorlatos tervéről
A mostani műsorban is borsot tört Gulyás orra alá az egykori politikus.
Ahol száz évvel ezelőtt Gramsci elkezdte kimutatni a „tőkésosztály” és a proletariátus ellentét, ott ma a globalista elit és a nemzeti közösségek állnak szemben. De a hegemónia megtörésére eszközt is adott – használjuk!
„Vívódásom botránya, hogy tevéled / s ellened élek” Pier Paolo Pasolini: Gramsci hamvai (1954)
Antonio Gramsci – 20. századi marxista ideológus, az Olasz Kommunista Párt (OKP) társalapítója és egykori főtitkára, a L’Unità című kommunista napilap névadó alapítója, a fasiszta diktatúra börtönének áldozata, a hegemónia fogalmának megalkotója.
A legtöbb értelmezés szerint a „felépítmény filozófusa”, sőt „a nyugati forradalom gondolkodója” volt, jóideje főképpen a hegemónia-elmélet kidolgozójaként emlegetik, korábban az eurokommunizmus előkészítőjének tartották. Eszméit tekintve demokratikus szocialistának és idealista marxistának (amely jelző meglehetősen idegen a „történelmi materializmus” ideológiájától) egyaránt nevezik, de a dogmatikusok becsmérlően bergsonista–soreliánusnak is hívták, amely valójában dícséretnek számít. Sokan úgy tekintenek rá, mint valamiféle „kulturális leninizmus” megalapozójára, aki a bolsevik puccs nyugat-európai kivitelezését lehetetlennek tartva, az 1968 utáni „intézményeken keresztüli nagy menetelés” (Rudi Dutschke) szellemi előkészítője volt. Emiatt már a „kulturális marxizmus” gyűjtőnév alatt összefoglalt különféle törekvések, sőt a „civil társadalom” teoretikusát is látták benne. Hatása a kritikai társadalomelméletre, a fészkének számító Frankfurti Iskolára, és az ebből elágazó számos diszciplínára (cultural studies, subaltern studies, kritikai pedagógia, posztkoloniális irodalomelmélet) tagadhatatlan. Nevét partizáncsoport is viselte, amely dezertált olasz katonákból jött létre 1943-ban, Albániában. És végül, hogy kié Gramsci? – évtizedek óta valójában az is gramsciánus, aki szándékosan nem hivatkozik rá.
de elképzelései ennél jóval tágabb körben is elterjedtek és a kulturális politika, sőt az egész politikai kultúra strukturáló tényezőivé váltak. Gondolatai széles körben hatást gyakorolnak, mégpedig ideológiai hovatartozástól függetlenül. Chantal Mouffe és férje, Ernesto Laclau, a baloldali populizmus eminens gondolkodói éppen úgy gramsciánusként kezdték, mint Norberto Bobbio szenátor és szociálliberális filozófus. Gondolatai alapvetően járultak hozzá Edward Said orientalizmus-tételének kidolgozásához, amely szerint „az orientalizmus nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom megszerzését célul kitűző nyugati viselkedésminta” (Orientalizmus. 1978). A francia Nouvelle Droite alapító teoretikusa, Alain de Benoist ugyanúgy hivatkozik rá, amint tette ezt miniszterelnök-jelöltsége idején a hatvannyolcassággal való leszámolással kampányoló Nicolas Sarkozy. Előbbi egyenesen így fogalmazott: „Sem forradalom, sem a hatalmi rend bármiféle megváltozása nem lehetséges, ha azon átalakulások, amelyeket a politikai szférában véghez akarunk vinni, már előzőleg be ne következtek volna a szellem világában. […] ez az, amit az olasz marxista, Antonio Gramsci nagyon pontosan megragadott” (Kulturrevolution von Rechts. 1985) – emiatt méltán nevezik „jobboldali gramsciánusnak”, amelyet büszkén vállal is.
*
Orbán Viktor Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben című, 1987-es diplomamunkája a polgári társadalmat leíró szövegeiből, a német „konzervatív forradalom” fórumai (Antaios Verlag, Institut für Staatspolitik, Sezession) és az ún. metapolitikai iskola (Thor von Waldstein: Metapolitik. 2017, Karlheinz Weißmann) pedig a polgárság szellemi dominanciáját problematizáló feljegyzéseiből merített sokat. Utóbbiak révén nyugodtan kijelenthető, hogy a jobboldali AfD legutóbbi sikere mögött részben az ő gramsciánus forgatókönyvük érvényesítése állt. Azaz a posztkolonializmustól a nyugati baloldalt megújítani igyekvő filozófiai–történettudományi próbálkozásokon át (Althusserl, Hobsbawm) az európai identitás újraforgalmazását célzó újjobboldali–identitárius mozgalmakig mindenki hivatkozik rá, aki a politika mögött érvényesülő, uralkodó kulturális viszonyok megváltoztatását tűzi ki célul.
Bár Roger Scruton Új Baloldalról írott könyvében (Fools, Frauds and Firebrands: Thinkers of the New Left. 2015) sok más szerző portréjának összeállításakor értékes megállapításokat tesz, Gramscival abszolút méltatlanul és érdemeit alábecsülve bánik (el). A végső összegzés sem feltétlenül állja meg a helyét, de van benne némi igazság: „kulturális forradalommá alakította át a baloldal programját, amihez nem kell erőszakhoz nyúlni […] a forradalmi tevékenység értelmiségi felforgatássá vált”. Nem véletlen, hogy nemrégiben egy vitában Diego Fusaro olasz újkonzervatív filozófus úgy fogalmazott, hogy „Gramscit kell olvasni!” – méghozzá egy egykori kommunista napilapszerkesztő ellen vetve. Jelezve, hogy amit Gramsci „természetes közege” elfelejtett, azt a nemzeti, jobboldali populista erőknek kell újratanulniuk.
Ki volt Gramsci? – 1891-ben Szardínia szigetén született albán, spanyol és szárd felmenők leszármazottjaként, testi gyengesége (mely miatt beceneve „Púpos Tóni” volt) ellenére korán kemény munkába állt. A torinói egyetemen tanult és az 1910-es évek derekára a kor bevett olasz idealizmusát odahagyva ortodox marxista lett. 1917-ben az Olasz Szocialista Párt torinói titkáraként a reformistákkal szemben álló, Lenint támogató voluntarista–aktivista csoport tagja volt, amely a forradalmárokat tömörítette. Az innen elágazó utakat jól jellemzi, hogy rajta kívül az „intranzigens frakcióba” tartozott Palmiro Togliatti, az OKP későbbi sztálinista főtitkára és Nicola Bombacci, akit 1945 áprilisában Mussolinival együtt végeznek majd ki. 1919-ben megalapították a L’Ordine Nuovo című lapot, amely a munkástanácsok és a posztszindikalista sztrájkmozgalom szócsöve lett s ő szerkesztette.
Az 1919 és 1921 közötti „vörös két év” (Biennio Rosso) központja a torinói Fiat-gyár volt, Gramsci a munkások között járva és hangjukat megszólaltatva élénken támogatta a gyárfoglaló, munkásautonomista mozgalmat. Az „ordinovisták” már 1919-ben csatlakoztak a Kommunista Internacionáléhoz, de két év múlva megalapított pártjukban Gramsci és társai eleinte kisebbségben voltak. A liberális állam krízise, a kvázi-polgárháború kialakulása és ezzel párhuzamosan a fasizmus felemelkedése idején, 1921 és 1924 között Moszkvában és Bécsben – részben szanatóriumban – tartózkodott, mint a Komintern olasz képviselője. Tanácsaival és cikkeivel részt vett hazája politikai és pártéletében, de az azonnali, bolsevik típusú áttörés ellenében
1924 nyarán az OKP főtitkárává választották, amely után a féllegalitás és a – Mussolinit is bosszantó – Venetót képviselő parlamenti tevékenység kettőssége következett.
Miután a liberálisok az éppen általuk elkezdett „aventinói ellenzék” pozícióját otthagyták, a fasiszta diktatúra pedig megszilárdult, a kommunisták illegalitásba szorultak. Az 1926 januári, Lyonban tartott kongresszuson Gramsci többséget szerzett, de ez nem akadályozta meg Togliattit, hogy a pártvezető Sztálin-kritikát tartalmazó levelét visszatartsa. Az év során írta egyik legnagyobb jelentőségű cikkét a „déli kérdésről” (Alcuni temi della quistione meridionale), amelyben az északi munkásság és a déli szegényparasztság osztálykoalícióját javasolta (mintha az eredetileg a padániai érdekvédelemre alapított jobboldali Liga és a Szicíliában különösen népszerű balpopulista 5 Csillag Mozgalom kormányával valami hasonló valósult volna meg). Csakhamar letartóztatták római otthonában és internálták. 1928-ban megtartott perében az ügyész kijelentette: „Intelligenciája miatt veszélyes ember. Húsz évre meg kell akadályoznunk ennek az agynak a működését!” Többféle betegsége (vesebaj, inszomnia, Pott-szindróma, emésztési gondok) és a fogva tartás körülményei 1930-tól egyre jobban gyötörték, állapota folyamatosan rosszabbra fordult. Büntetésének csökkentése, feltételes szabadlábra helyezése, majd végleges amnesztiája után 1937. április 25-én szabadult, de pár nap múlva a kórházban elhunyt.
Antonio Gramsci írásbeli öröksége meglehetősen terjedelmes, legjelentősebb része a börtönben született. Széleskörű, 1913 és 1926 közötti politikai publicisztikája és lapszerkesztői munkája (Il Grido del Popolo, Avanti!, L’Ordine Nuovo) mellett fontosabbnak látszik az 1926 és 1936 között kifejtett elméleti munkássága, amely levelek, olvasónaplók és feljegyzések formájában maradt ránk. Ennek fő fogalmai a következők:
– utóbbi, akárcsak sok hozzá hasonló név és kifejezés, a börtöncenzúra ellenében használt kód volt, ez például magát a marxizmust takarta, de később önálló jelentést kapott. 1929. február és 1934. október között összesen 33 darab börtönfüzetet (Caderno del carcere) írt tele, közel 3 ezer oldal terjedelemben. Ez nem szisztematikus munka, hanem fragmentumokból álló, egymással összefüggő, vissza-visszatérő kérdésekről szóló jegyzetfolyam. Később többek között A történelmi materializmusról és Benedetto Croce filozófiája, Irodalom és nemzeti élet, Az értelmiségiek és a kultúra megszervezése, valamint Jegyzetek Machiavelliről címmel szervezték ciklusba írásait. Műveit először 1947-ben adták ki Olaszországban (ifjúkori írások, Levelek a börtönből és a többkötetnyi Börtönfüzetek), magyar kritikai és/vagy összkiadása nincs, de számos művét megjelentették 1965 és 1987 között itthon is.
Gramsci legfontosabb fogalmai és megállapításai mind-mind a marxizmus revíziójából születtek, amely miatt bár őrzi a német idealizmus nehézkes nyelvezetét és használja a Tan redundáns–önreferenciális fogalomkészletét, de kultúrtörténeti és művelődéspolitikai érdeklődése, összefüggésérzékenysége és nonkonformista forrásai (Bergson, Sorel, Labriola, Michels) révén ennek szűk horizontját olyannyira meg tudta haladni, hogy sokan már nem is tartják marxista gondolkodónak. Annál jobb. Mouffe szerint például egyenesen szakított Marx-szal, amikor az elsőbbséget a kultúrának és nem a gazdaságnak adta, de Leninnel is, hiszen az erő helyett a meggyőzés eszközét választotta ([szerk.] Gramsci and Marxist Theory. 1979). Azokat a mondatokat, melyek szerint „az ember mindenekfelett szellem” és „a mechanikus erők sosem kerekednek felül a történelemben”, hiszen azt „az emberek hozzák létre, végül is mindig győz a tudatuk, a szellemük” (Marxizmus – kultúra – művészet. Válogatott írások. 1965), akár egy konzervatív filozófus is írhatta volna.
*
Antonio Gramsci széleskörű munkásságának állításait négy tézisben foglalhatjuk össze.
1) Először is, a feje tetejéről a talpára állította a hegeli gondolatot megfordító marxizmust, amikor a felépítmény (sovrastruttura) elsőbbségét hirdette. Amint írásaiból leszűrhető, szerinte ugyanis a „felépítmény” (Überbau) valójában fontosabb alakító tényezője a társadalom szerkezetének, mint a „gazdasági alap”. Hiszen a szokások, előítéletek, hagyományok, vélemények (vagyis a „kulturális komplexum”) határozzák meg az emberi viselkedés minden szintjét. A gazdasági megrázkódtatások csak kiegészítői lehetnek egy már régebb óta és mélyebben érlelődő változásnak;
Amint a francia forradalom kialakulásával kapcsolatban írta is: „Minden forradalmat intenzív kritikai, behatolási és áthatási tevékenység előzött meg” (Politikai írások. 1985). A marxizmus idealista revíziója ugyan bátortalanul, de már 1920-ban megjelent gondolkodásában. Egy cikkben ekkor azt írta, hogy „a proletariátusnak a politikai és gazdasági hatalom megragadása mellett az intellektuális hatalom megszerzésével is foglalkoznia kell” (The Gramsci Reader. Selected Writings. 2000). Vagyis, Gramsci szerint, aki uralja a felépítményt, azé az alap.
2) Gramsci elválasztotta egymástól a „politikai társadalmat” (società politica) és a civil vagy „polgári társadalmat” (società civile). Az állam konkrét és látható hatalma (erőszakszervezetek, bürokrácia, az engedelmességet kikényszerítő apparátus, politikai szervezetek, igazságszolgáltatás) mellett azonosította az ezt fenntartó konszenzus nem kevésbé fontos, csak nehezebben tetten érhető világát. Az előbbit leginkább a „politikai társadalmat” összeabroncsozó állam, az utóbbit az ettől elkülönült, magánjellegű civil szerveződések összessége jelenti. Machiavelli-kommentárjai egyikének megállapítása így szól: „»Államon« nemcsak a kormánygépezetet kell érteni, hanem a »magánjellegű« »hegemónia-gépezetet«, vagyis a polgári társadalmat is. […] Állam = politikai társadalom + polgári társadalom; vagyis kényszerrel páncélozott hegemónia.” Mindezekből következik, hogy a konszenzus nélküli uralom pusztán diktatúra, az egyetértés övezte hatalomgyakorlást viszont hegemóniának nevezte. A hatalmat övező konszenzus s annak tartalma (mítoszok, narratíva, közös történet, kánon, legitimáció) a szélesen értelmezett kultúrán keresztül érvényesül és a nyilvánosság szervezetrendszerén át áramlik. „Az erő ne kerekedjék túlságosan a konszenzus fölé, sőt lehetőleg a többség konszenzusán látsszék nyugodni, e konszenzust a közvélemény úgynevezett orgánumai fejezik ki (például újságok és egyesületek)” – olvashatjuk ugyanott. Ezért aztán megállapította, hogy az állam jelentősen függ bizonyos osztályok (papság, értelmiség, manapság a kultúrmenedzsment és a médiaelit) konszenzusteremtő képességétől.
3) Politikafelfogásának fontos taktikai eleme volt a mozgó háború (guerra di movimento) és az állóháború (guerra di posicione) elválasztása, amit közvetlenül az I. világháború tapasztalata szült. Értékes hasonlata szerint az 1917. novemberi bolsevik puccs az elsőhöz volt hasonló, mert hatékony államszervezet és fejlett polgári társadalom híján egyszerűen és ellenállás nélkül „lerohanta” Oroszországot. Nyugat-Európában azonban a lövészárokharcokhoz hasonló,
mivel a polgári társadalom konszenzusa és szervezetrendszere erős és védelmezi a szintén jólszervezett államot. Amint börtönfüzetei egyikében írta: „A Keleten 1917-ben győzedelmesen alkalmazott mozgóháborúról át kell térni az állóháborúra, hiszen Nyugaton ez az egyetlen lehetséges megoldás. Nyugaton az állam és a polgári társadalom között ugyanis helyes arány áll fenn, és amint az állam megrendül, rögtön megmutatkozik mögötte a polgári társadalom vaskos szerkezete. Az állam itt csak előretolt lövészárok, mögötte erődök és kazamaták vaskos láncolata húzódik meg” (Az új fejedelem. Jegyzetek Machiavellihez. 1977). A politikai hatalom megszerzése Nyugaton történeti okokból kifolyólag bonyolultabb, mint államcsínyt végrehajtani – hacsak nem a kultúrában végrehajtott sok kis puccsban gondolkodunk.
4) Legfontosabb, mindezeket integráló tézise a „kulturális hegemóniáról” (egemonia culturale) szól. Erre vonatkozó, elszórt megjegyzéseinek egyike szerint a hegemónia az a képesség, amely az ideológia segítségével a társadalmi blokkot összetartja (Luciano Gruppi: Il concetto di egemonia in Gramsci. 1972). Amint láttuk, nézete szerint a társadalmi változások alapvetően kulturális természetűek,
amely túlnyomórészt kulturális elemekből áll; ezeket fórumok, kommunikációs csatornák és az erre szolgáló intézményhálózat közvetíti. „Egy uralkodó osztály (azaz egy állam) megalkotása egyenlő egy Weltansauung megalkotásával” – írta. Ennek uralma saját kódjai folyamatos közvetítésén (is) nyugszik, hiszen „amit közvéleménynek nevezünk, az [is] szorosan a politikai hegemóniához tartozik” (Filozófiai írások. 1970). Így a társadalmi konfliktusok egyik legfontosabb síkja és világos kifejeződésük terepe a kultúráé. Az ideológiai háború, a kultúrharc, az egymással versengő „hegemónia-gépezetek” tevékenysége igen nagy fontossággal bír, mert a politikai viszonyok tartós megváltoztatásának hosszú távú munkáját végzik.
*
Az a hasonlat, amelyet Gramsci az Oroszországon kívüli európai forradalom lehetőségeivel kapcsolatban fogalmazott meg, rímel von Moltke hadtörténeti megállapítására, mely szerint „az ütközet napját nem a szuronyroham döntötte le, hanem a szuronyroham sikerült azért, mert a nap már el volt döntve”. Távolabbról nézve ugyanis arra jött rá, hogy az osztályharcnál fontosabb a kultúrharc, a forradalmak a szellemben kezdődnek és egy idő után szükségszerűen vezetnek politikai változásokhoz. Egy megjegyzése szerint „a polgári osztály az egész társadalmat a maga kulturális és gazdasági szintjéhez asszimilálta”, ezért a politikai változások elérésének első lépése, hogy „a kormányzottakat szellemileg függetlenítsük a kormányzóktól, […] pusztítsuk el a hegemónia egyik fajtáját és egy másikat teremtsünk helyette” (Filozófiai írások. 1970). Az ösztönös gramsciánus Kassák nagyjából ezzel egy időben írta, hogy sokan szocializmust hirdetnek, de „állandóan a kapitalisták szemszögéből látják a világot […] forradalmat hirdetnek, akik emberi magatartásukban konzervatív kispolgárok”.
Mindez aktuálisabb ma, mint gondolnánk! Manapság ugyanis a globalista elit a kormányzó és a liberálisoké a kulturális hegemónia, a kormányzottak pedig mi vagyunk. Ahhoz, hogy szabaduljunk,
S ha jobban megnézzük, még Gramsci marxizáló nyelvezetén sem sokat kell módosítanunk, hogy leírjuk vele korunk globális politikai–kulturális uralmi viszonyait, amelyet a nemzetek fölötti világelit gyakorol a nemzeti társadalmak fölött. Szerkezetét tekintve mintha nem sok minden változott volna, csak a gazdasági „alap” ma a nemzetállamokkal ellenséges globális neoliberalizmushoz, a kulturális „felépítmény” pedig a kozmopolita elit ellenőrzése alá tartozik. S e kettő szövetséges egymással. Ahol száz évvel ezelőtt Gramsci elkezdte kimutatni a „tőkésosztály” és a proletariátus ellentét, ott ma a globalista elit és a nemzeti közösségek állnak szemben egymással.
Vegyünk egy példát! A ’68-as szellemiség érvényesülése akkor kezdődött, amikor Párizsban elbontották a barikádokat: a diáktüntetők – a kor kulturális miliőjét és a fogyasztói társadalom vívmányaikra építő mechanizmusát kihasználva – vezető egyetemi, alapítványi, könyvkiadói és médiapozíciókba kerültek, s ott folytatták, ahol a Sorbonne elfoglalása után abbahagyták; csak a művelődési struktúrák megszállása és a kulturális intézményrendszer működtetése révén sokkal hatékonyabban. Amint az újjobboldali Jean Cau írta: „1968 furcsa forradalma arról szólt, hogy a burzsoázia kölykei utcakövekkel dobálták a proletariátus fiait.” Gramsci programját tehát végül a „papa fiacskái” (Pasolini) valósították meg,
amely a gazdaságban érvényesített piaci logikából, a kultúra monopolizálásából és olyan ideológiák elterjesztéséből áll össze, amelynek elemei (multikulturalizmus, neoliberális ökonómia, gender studies, Willkommenskultur) a közösségi kohézió szándékos dekonstrukciójával jár.
Gramsci a hegemónia megtörésének haditervét is elkészítette. Egyik fontos kijelentése szerint „a politikai hatalom megszerzése érdekében az ideológiai háborúban el kell érni, hogy az alávetett osztályok kikerüljenek az uralkodó ideológia befolyása alól”. Az elmúlt tíz év nagy tanulsága, hogy a szociális igazságosság elvárása, a kulturális konzervativizmus, a nemzeti szuverenitás visszaszerzésének és a többségi demokrácia visszaállításának igénye együtt jár és elemi erővel fogalmazódik meg. A politikai korrektség lebontása például azért szükséges, mert – mint írta – „minden nyelv egy világnézet és kultúra elemeit tartalmazza”, a populizmus győzelme pedig semmi más, mint a politikai oldalakon felülemelkedő „történelmi blokk” szemünk előtt való kibontakozása. A liberális kulturális hegemónia versenyre hívása is ugyanolyan lázadó gesztust jelent ma, mint amikor kidolgozta a burzsoázia konszenzusának lecserélését célzó – érvényességéből azóta semmit sem vesztő – módszertanát. S amikor egy levelében „a népi alkotó szellem” iránti érdeklődésről ír, az is nekünk szól.
Gramsci a miénk – olvassuk, értelmezzük, használjuk!