A lázadás évtizede – I. rész

Világ globalistái, meneküljetek!

2018. április 8-án az Orbán Viktor vezette kormánypártok immár harmadik kétharmados győzelmüket szerezték meg. Az urnához járuló választópolgárok fele – 70 százalékos rekordrészvétel mellett – a Fidesz–KDNP-re szavazott. Az újabb nagyarányú, széles legitimációt biztosító felhatalmazás egy tíz éve tartó folyamat eredménye, amelynek révén a nemzeti és demokratikus erők sikerrel védekeznek a nemzetek fölötti és antidemokratikus struktúrákkal szemben. Magyarországon most már tagadhatatlanul előbbiek állnak győzelemre.

Megfordult a szél: a 2008-as gazdasági válság óta a neoliberális konszenzuson előbb repedések jelentek meg, majd közgazdasági és kulturális hegemóniája is fölbomlott. Ennek legfőbb oka, hogy egy évtizede két, ezzel szembeni ellenfolyamat erősíti egymást: 1) a nemzetek fölötti struktúrák befolyása helyett a demokratikus döntéshozatal területhez és többséghez kötődése, valamint 2) a liberális elitek elleni, értékek mentén folyó lázadás. Mindkettő a liberalizmus paradigmájának alkonyát kísérő jelenség, amelyek természetszerűleg kapcsolódnak össze – ezt hívják ma, jobb híján, „populizmusnak”. A demokrácia természete változóban van, a létében és identitásában magát fenyegetve érző többség „visszacsinálja az 1989 utáni liberális rendet” (Ivan Krastev: Majoritarian Futures).

A sokáig egyeduralkodó neoliberális gyakorlat számára nem sok jót ígér, hogy

Formához illő tartalom: előbbi politikai kerete a nemzetállam, utóbbi otthona a nemzeti identitás. A folyamat nyertesei a szuverén nemzetek, vesztesei pedig azok az erők, amelyek a globalizáció multikulturális–transznacionális folyamatait nemzetekfölötti intézményrendszerek antidemokratikus döntéshozatalával működtetik. A territoriális demokrácia, amely többségi elven működik és a nemzeti szuverenitás, amelyet határok vesznek körül s az állam védelmez, közösen kel fel a neoliberális hegemónia ellen, amely a nép/szuverenitás mindkét komponensének erejét csökkenteni akarja. A nép visszatért a demokrácia, a nemzet pedig az állam életébe, mégpedig a globális üzleti elit kultúrkörét jelentő „davosi civilizáció” (Samuel P. Huntington) és a brüsszeli, strasbourgi technokratikus–bürokratikus tervezőközpontok kárára. A „világvárosokat bekerítik a falvak” (Lin Piao) mintájára Európa kültelke ostromolja a helyi Cityket.

A hidegháború legvégén kezdődött az a húsz évig tartó időszak (amellyel Magyarországon a posztkommunista korszak, nem véletlenül, párhuzamosan futott és nagyjából megegyező ideig is tartott), amikor a korlátlan piacosítás (privatizáció, dereguláció, a multinacionális nagyvállalatok és a nemzetközi pénzpiacok érdekeinek előtérbe kerülése, a vámok lebontása) és az ezt képviselő szervezetek uralma érvényesült.

– amint Fukuyama írta híres tézisében (A történelem vége és az utolsó ember. 1992). Előbbi az állam leépítését, a jóléti intézmények lebontását, a nemzeti tulajdon kiárusítását és a jövedelmek munkától tőkéhez csoportosítását eredményezte, utóbbi pedig a hagyományos, vagyis képviseleten alapuló parlamentáris demokrácia megnyirbálását, különböző nem választott és nemzetek fölötti szervezetek javára. Az eredmény ismert: a rozsdaövezetek méretével arányosan nőtt a planetáris pénzügyi centrumok, nemzetközi bíróságok és hitelintézetek, föderális testületek hatalma. Mindez nemcsak a nemzeti önrendelkezést és a nemzetállami szuverenitást csorbította, gazdasági és politikai értelemben egyaránt, hanem az egyes nemzetek társadalmi és kulturális egységét is megbontotta. Röviden: a multinacionális érdek kéz a kézben járt a multikulturális elvárásokkal, a szuperkapitalizmus pedig a globális szuperstruktúrák hatáskörének növekedésével. Az anarchista–antifasiszta jelszót (No borders, no nations) ironikus módon a világkapitalizmus valósította meg.

A népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás összekapcsolódása azonban új helyzetet teremtett. Kialakult egy új törésvonal, amely a 19–20. századit először keresztbemetszette, majd teljesen fölül is írta: a régi, baloldal–jobboldal megosztottságnál (amelynek a szocialista–konzervatív, szocdem–néppárti ellentétpár volt az egyik változata)

Ez a 21. század elejei törésvonal sokkal elemibb, mint a korábbi századokban megszokottak, hiszen nem a közösség berendezésének elvei (például: szabadság vagy egyenlőség, királyság vagy köztársaság) vagy az egy nemzethez, de különböző osztályokhoz tartozók érdekei állnak a középpontjában, hanem az, hogy a döntéseket azok hozzák meg, akiket következményeik érintenek. Ezzel a korábbi horizontális megosztottság, amely egy nemzeten belül alakult ki, átadta helyét a vertikális ellentétnek, amely a fentiek és a lentiek – illetve a kintiek és a bentiek – között áll fenn. Ennek révén egyfajta belpolitikai keresztfront jött létre, amely a népszuverenitás, a nemzetállam és a nemzeti kultúra védelmében az ellentétes ideológiák híveit is képes egyesíteni (Benedikt Kaiser: Querfront. 2017).

Az új küzdelem meghatározó arcvonalán a globális világrend kozmopolita elitje és a nemzetállami keretek között élő népek kerülnek szembe egymással, de immár nem csak gazdasági, hanem kulturális értelemben is!

Az egyszerű elitellenesség, amely a lentieknek a fentiekkel szembeni lázadását táplálja, ugyanis kiegészül a felül lévők nemzeti kultúrákkal szembeni közömbösségével, sőt iránta tanúsított idegenségével, akár ellenségességével, amelyet fokoz a multikulturális program végrehajtásának részükről való erőltetése, alkalmasint a „kintről” behozott/beengedett tömegek integrálásának követelésével.

A kozmopolita globális újburzsoázia életszínvonala és értékrendje merőben eltér az „egyszerű szavazópolgárok” fogyasztói kosarától és értékpreferenciáitól. Egyre többen érzik úgy, hogy azok, akik sorsukról döntenek, önző érdekeiket követik és nem is „közülünk valóak”. A nemzetek fölötti humanitárius ethosz, az emberjogi fundamentalizmus és a sokadik generációs individuális jogok érvényesülése nemzetek fölötti és nemzetek alatti szinten egyaránt érvényesül:

Míg a 19–20. században valóban úgy volt, hogy „az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb foka” (Lenin), a 21. század elején a multikulturalizmus vált azzá. Hiszen a határok átjárhatósága nem csak a népességkeveredésnek, hanem a profitmaximalizálásnak is kedvez – amit nem más, mint Rudi Dutschke egykori barátja állapít meg (Bernd Rabehl: Raumrevolution. Das Kapital und die Flüchtlingskrise. 2018). Éppen ezért az univerzalizmus mai kritikája nem Nyugat-, hanem bevándorlásellenességként jelentkezik, a globalizációkritika leghatékonyabb kortárs formája pedig a nemzeti partikularizmus.

A nemzetekfölött struktúrák érdekeit szolgáló üzleti, politikai és demográfiai–kulturális folyamatok fő célpontja az európai kontinens, amelynek uniós szintű döntéshozatali mechanizmusai ennek szolgálatában állnak. Az Európai Unió vezető pozícióban lévő elitje pártoktól függetlenül ugyanahhoz a közeghez tartozik: nyelve, lakóhelye, fizetési igényei, gasztronómiai ízlése, nyaralási szokásai és öltözködése egyaránt kifejezi, hogy egyazon globális kaszt tagja.

Az európai föderalizmus hívei kultúrharcot hirdettek a néphez és nemzethez, tájhoz és hazához, anyanyelvhez és családhoz kötődő szavazók értékrendje ellen. A multikulturális brüsszeli kulturális forgatókönyv írói (Ulrich Beck, Anthony Giddens, Jürgen Habermas) és követőik racionális–technokratikus (szakértői, „civil”, bírósági) legitimációt keresnek és a régi kötelékek helyett újakat ajánlanak (multikulti és Willkommenskultur, szekuláris–kozmopolita öntudat, cserélgethető mikroidentitások). Habermas egyenesen nemzetek utáni identitásról, a transznacionális alkotmányozás szükségességéről és az uniós föderáció elmélyítéséről ír (A posztnemzeti állapot. 1998, Esszé Európa alkotmányáról. 2012). Az „értékek rejtegetése” és a „nyugati elitkultúra populizmusellenes fordulata” szorosan összetartozik, és végső soron a nép értékeinek kicserélését, vagy magának a népnek a lecserelését célozza (Frank Füredi: A célkeresztben: Magyarország. 2017). De ennek következményei sem maradnak el: a multikulturalizmus felülről érkező elvárása alulról jövő elitellenes nacionalizmust vált ki.

A konfliktus tehát távolról sem csak gazdasági és hozzá kapcsolódó társadalmi kérdésekben, vagy a döntéshozatal szintjei közötti konfliktusokban nyilvánul meg, hanem heves kulturális küzdelemben is. De ha jobban megnézzük,

A mai populizmus ugyanis a demokrácia elitista felfogásával szemben nemcsak annak nemzeti keretek között gyakorolt, többségi változatát követeli (vissza), hanem az elit által képviselt értékek helyett a hagyományos erényeket, szokásokat és köteléket preferálja. Ez az uniós tagországokban például azt jelenti, hogy a multikulturalizmust és a multinacionális vállalatok profitmaximalizálását egyaránt támogató brüsszeli döntéshozók szembekerülnek a megélhetésüket és identitásukat nemzetállami keretek között biztosítva látó, bérből és fizetésből élőkkel.

Másként fogalmazva: a távoli pénzügyi és tervezőközpontok adóelkerülő és a globális nagyvállalatok felügyelőbizottságaiban betöltött tisztségük után kapott járadékaiból élő liberális elit gazdasági–társadalmi érdekei és kulturális értékei pontról pontra tagadják a választópolgárokét. Ha a demokrácia a népszuverenitás kinyilvánításának többségi modellje szerint alakul át, akkor a kozmopolita elit elveszti azt a globális osztályharcot, amit önmaga indított.

A Chatham House 2017 nyári felmérése szerint az Európai Unió két, minden másnál markánsabb törésvonala az elit és a lakosság attitűdjei, valamint a liberális és konzervatív értékek között van – ráadásul e két konfliktus egyre inkább ugyanaz.

A gazdasági és kulturális szakadék teljesen nyilvánvaló: a közvéleménykutatás szerint az EU előnyeit a lakosság 34, az elitnek viszont 71 százaléka érzi; míg előbbieknek csak hat, az utóbbiaknak 59 százaléka látja előnyösnek a bevándorlást; a lakosság több mint fele, az elitnek viszont csak alig harmada állítaná le teljesen a muszlim országokból érkező migrációt. Az elit 65 százaléka szerint legalább ennyi, vagy még több központosításra van szükség az Unióban, míg a lakosság 31 százaléka szerint határozottan kevesebbre. (A felmérést a Századvég 2018 márciusában publikált Projekt 28 kutatása pontról-pontra alátámasztja.)

A lakosság és az elit közötti rejtett kultúrharc napnál világosabb:

A törésvonalat jól megvilágítja, ha tekintetbe vesszük, hogy a brüsszeli elit mindenhol otthonosan mozog, hiszen nincs hazája, míg a lakosság a munkaerő- és lakáspiacon, valamint a jóléti ellátások tekintetében az elit által védelmezett migránsokkal kényszerül versenyezni. Előbbiek a trópusokon nyaralnak, a választóknak pedig idehozzák a Maghrebet. Ami a fentiek számára a kozmopolitizmus, azt a lentieknek multikulturalizmus néven forgalmazzák.

Éppen a fenti konfliktusok meghatározó volta miatt jelenthető ki, hogy a populizmus kevésbé jobb- vagy baloldali politizálást jelent s nem is konzervatív, nacionalista vagy szocialista irányzat, hanem inkább egyfajta stílus. Az euroszkeptikus (Szabadságpárt, UKIP), regionalista (Lega Nord, Vlaams Blok) és nacionalista populizmus (Dán Néppárt, Nemzeti Front) éppen úgy jelen van, mint a centrista (ANO, Öt Csillag Mozgalom) vagy a jobboldali–konzervatív változat (AfD, FPÖ, PiS), de számos dél-európai baloldali populista mozgalmat is ismerünk (Elégedetlen Franciaország, Indignados, Podemos), akár kormányon (Syriza), szeparatista törekvésekkel is (Junts pel Sí).

Nem véletlen, hogy a legszellemdúsabb establishment-ellenes jobboldali és baloldali gondolkodók egyszerre nevezik korunkat „populista pillanatnak” – a francia újjobboldali Alain de Benoist (Le moment populiste: Droite–gauche c’est fini! 2017) szerint a nemzeti érdekérvényesítés támad most fel a globális elitek ellenében, a belga neomarxista Chantal Mouffe (For a Left Populism. 2018) pedig arról ír, hogy a populizmussal nem a demokrácia vége, hanem annak kezdete következik.

2016, pontosabban Trump megválasztása és a Brexitről rendezett népszavazás kimenetele óta rohamosan bővül a jelenség irodalma, amelyre egyaránt igaz, hogy

(David van Reybrouck: A populizmus védelmében. 2008); hogy a populizmus közösséget hoz létre (Ernesto Laclau: A populista ész. 2005); hogy a liberális demokrácia diszfunkcionalitása nyitotta meg az utat előtte (Gyurácz Ferenc: Populizmus. 2017) és napjainkban tradicionalista forradalomként is jelentkezik (Antal Attila: A populista demokrácia természete. 2017). A populizmus tértől és időtől függően változik, ezért populizmusok vannak, amelyek itt radikális demokrata, ott nacionalista mezben jelentkeznek, esetleg mindkettőt magukra öltik. Népszerűségüket – és az elitek elutasítottságát – mi sem jelzi jobban, mint hogy Európa huszonkét országában a jobboldali populista pártok támogatottsága magasabb, mint az elmúlt harminc évben bármikor.

A kozmopolita–liberális eurokrata elit számára félelmetes politikai szituáció alakult ki, hiszen az ellenük zajló helyi lázadások tűzfészkei egyesülni látszanak. Nem csak a globális pénzügyi szervezetek és a brüsszeli mechanizmusok csődje ez, hanem kultúrájuké is. Európában a választások 2015 óta egyre inkább az elitekről és a bevándorlás kérdéséről szólnak, amely dilemma lényegében ugyanaz.

Az egyik oldalon a globális elit helyi képviselői, önkéntes vagy akaratlan szövetségesei és az általuk támogatott migráció áll, a másikon pedig az adott nemzethez tartozó szavazópolgárok.

akik között a nomád életmód és az európai kultúra elutasítása teremt hasonlóságot – nem csoda, ha egyre többen ismerik fel a brüsszeliták és a migránsok nagykoalícióját. Ez a stratégiai paktum az oka, hogy többnyire minden elitellenes párt migrációellenes és legalább euroszkeptikus is, illetve minden antipopulista erő föderációpárti és bevándorlásbarát.

Összefoglalva: egy nemzetekfölötti és multikulturális civilizáció vívja harcát a nemzeti és helyi kultúrák ellen. A globális és a helyi, az univerzális és a nemzeti a legkülönbözőbb változatokban csap össze egymással, a küzdelem hol a gazdasági fenyegetettség körül, hol a bevándorlás következményei körül csúcsosodik ki, hol egyszerre mindkettő jellemzi.

Folytatjuk.