A „bármi” nemzedéke

A liberális ideológia és a liberális ideológusok, ez ma szinte a teljes társadalomtudományos egyetemi és akadémiai szférát jelenti, mindent megtesz azért, hogy ne értsük meg, mi történik a társadalmunkban, a közösségeinkben, a családjainkban, a városainkban és falvainkban, a „lokalitásunkban”, hogy ne foghassuk fel, milyen ideológiai agymosáson esnek át a gyermekeink természetesen általunk nem ellenőrizhető módon, és a beleegyezésünk nélkül. 

Ezért a jobboldali, konzervatív értelmiség egyik legfontosabb feladata, hogy minden elérhető fogalomkészlettel, minden releváns tudományos szakterület és paradigma gondolkodási logikájával, akár új fogalmak megalkotásával és új összefüggések bevezetésével leírja ezeket a folyamatokat, és megoldási javaslatokkal szolgáljon a túlélésünk érdekében.

Az európai fehér ember biológiailag kihalóban van. A demográfiai trendek és az azokból következő szociológiai folyamatok szerint még kedvező változások esetén is a jelenlegi európai populációk legfeljebb 20-25 százaléka éli túl genetikai értelemben a következő ötven évet. Ennek nyilván sok különböző tudományterület eszközeivel leírható oka van, a környezeti-biológiai terheléstől kezdve a városiasodásig. De alapvető okként kell azonosítanunk azt a pszichológiai jelenséget is, hogy immár nyugaton majdnem három, Közép-Európában is majdnem két nemzedék óta a korosztályok egészen elképesztő többsége nem vállal gyermeket. Nem akar szaporodni. Nem akar családban élni. Nem akar családot alapítani. Nem akar más embereket szeretni. Képes létezni egy másik ember, egy ellenkező nemű ember szeretete nélkül. Lemond az előző generációk minden fontos identitásáról, a nemiről, a nemzetiről, a lokálisról (otthon) és a családiról.

Sok jellemző fogalommal írhatjuk le ezt a nemzedéket. Legfőképpen ők az „önmegvalósítók”, a „szabadok”, az el nem köteleződők, azok, akik nem alkalmazkodnak semmihez és senkihez. Pontosabban csak a semmihez és a senkihez hajlandók alkalmazkodni.

Ők azok, akik senkit, leszámítva a szerencsétlen, pótlékként tartott háziállatukat, nem hajlandók boldoggá tenni. Ennek a „női” változata az a fiatal, harminc körüli multinál dolgozó személy, aki gyereket nem akar, de az emlékezetes szurikáta-incidens idején megkönnyezte a szurikátát, és a megijedt kölyök vérét kívánta. Nekik cuki a szurikáta, mert cuki, és mert sok sorozat van róla a kábeltévéken, a szurikáta személy, míg a gyerek, aki egy problémahordozó, szabadságpusztító entitás, az nem személy. 

Ennek a pszichológiai jelenségnek szeretnék az alábbiakban fogalmi keretet adni és rávilágítani, hogy milyen szándékok és folyamatok hozták létre. 

Egy ismerősöm meséli, hogy egy dán írónővel beszélgetve az a következő fordulatot használta: „Az én nemzedékem abban a tudatban nőtt fel, hogy »bármi« lehet belőle.” Ez elvileg a nyolcvanas évekbeli jóléti államban biztosított lehetőségekre és szabadságra vonatkozott, de szerintem mélyebben értelmezendő, mert mélyebb folyamatot mutat meg, a nyugati ember, a XX. század vérzivataraiban kikristályosodott „személyiségtípusának” totális dekonstrukciójára vonatkozik. Azzal a megkötéssel, hogy a szétszerelt személyiség darabjai, „stílszerűen”, mind-mind kerüljenek a történelem szemétdombjára és maradjanak is ott. Ez a „bármi” érdektelenné, vagyis egyformán lényegtelenné tesz mindent, amit az emberiség, a nyugati népek és kultúrák eddig kitaláltak a létezés elviselésére, megkönnyítésére és legfőképpen kiélvezésére.

A liberálisok szabadsága azt ígéri, hogy megszabadít mindenkit a biológiai kényszerektől. Csak azt nem mondja meg, hogy így minden igazi örömtől is megszabadítja az embert.

Azt hiszem, a jelenlegi poszt-posztmodern, liberális korunk legfőbb ígérete mindenkinek, aki beleszületik, hogy bármi lehetsz, támogatunk mindenben, és semmiféle elvárásokat nem fogalmazunk meg veled szemben. Mindemellett természetesen a társadalom a kötelezettje ennek a projektnek, a szüleid, a tanáraid, a mindenkori intézményrendszer és kormány, velük szemben lehet megfogalmazni elvárásokat. Meg persze mindenki felé a környezetedben. De neked nem kell együttműködnöd, neked ez jár. Mindenkinek külön. 

Különös szó ez a „bármi”, a magyar nyelv bravúros és filozófiai mélységű fogalma. Ugyanis a bármi nem a „minden” része, hanem pont fordítva. A „minden” a „bármi” alesete. A „bármi” a „minden” kibővítése a racionalitáson, az érzékelhetőn, az elképzelhetőn túlival. A „bármi” tartalmazza a lehetetlent és az értelmetlent is. 

Mi, normálisak pontosan tudjuk, hogy nem lehet „bármi” belőlünk. Mégis hagytuk, hogy már nálunk is majdnem harminc éve ezt mondják a gyerekeknek és a fiataloknak.

Ezt azzal alapozták meg, hogy megszakították a kommunikációt az egymást követő nemzedékek között. Azt hazudták a fiataloknak, hogy a szüleik csináltak mindent rosszul, ők felelősek a XX. századért, vagyis annak jelképeként a holokausztért, amely így lett valóságos tragédiából az önpusztításunk gesztusa. Az 1980 után születetteknek úgy kellene meghozniuk életük nagy döntéseit, hogy nem ismerik az előttük élő három generáció életét, kultúráját, azokat a kényszereket, amelyek között a döntéseiket hozták vagy csak elszenvedték a világ többszöri megőrülését. Így nem érthetik meg, hogy nem teljhatalmú urai a sorsuknak, hanem legfeljebb csak alakíthatják azt. Egyszerűen nem szembesülnek korlátokkal, határokkal, keretekkel, sőt már a fizikai világ szabályaival sem, nem is beszélve a biológia kényszereiről. 

Ennél szörnyűbb pszichológiai csapdába nem is lehet embereket belehajszolni. Mert fordítsuk le a liberális nevelési gyakorlatot és ezt a célmegjelölést a pszichológia nyelvére a személyiségfejlődés folyamatában, és rögtön meglátjuk, mit művelünk. 

Ha „bármi” lehetsz, akkor nem kell lenned semminek. Pontosabban semmi is lehetsz, vagyis az azonosulás teljes hiánya, a teljes identitásnélküliség programja is lehetséges. Amely egyébként meg is jelenik az LMBTQ  (hol máshol?) Q betűjében, amely a „queer” szót jelenti. Aminek nincs jelentése, illetve minden használatakor más jelentése van. Eredetileg a szexualitásra vonatkozott, de „fejlődött”, és ma már a személyiség minden beágyazottságának tagadását jelenti a valóságosban és a biológiaiban. A „bármi” a totális kötelezettség-nélküliség érzése, a felelősség nélküli szabadság igézetében fogant és elhiteti, hogy ennek a „bárminek” nem lesznek következményei, míg bármiféle elköteleződés, „valamivé válás” maga a szabadság elvesztése. Ez a „bármi” időtlenné és végtelenné teszi a gyermekkor végét, amely némelykor már a kamaszkori szexualitás ébredése előtt megállítja a személyiség fejlődését. A „bármiben” lebegő szerencsétlen személyisége nem változik, mert a változás, a fejlődés is elköteleződéssel, és a végtelen lehetőségektől való elszakadással járna.

Ez nem a kamaszos lázadás, hanem ez a kora gyermekkor dackorszakának energiájából táplálkozó nemet mondás. A „bármi” úgy csatornázza be a biológiai energiákat, az ösztönöket, hogy azok önmaguk ellen forduljanak, és arra kényszerítsék az embert, hogy örökre döntetlenre álló csatát vívjon saját magával a felnőtté válás ellen. Nem véletlenül vált ez az ideológia a normális szexualitás halálos ellenségévé, és elmebeteg szubkultúrák végtelen keltetőjévé. 

A liberalizmus ilyen módon elvesz mindent, amit a biológia és a kultúra ad. És az abszolút semmit adja cserébe, csak azt a szenvedést, amit az okoz, hogy magadra hagynak a tested, a génjeid biológiai késztetéseivel, amelyeket semmiképpen nem elégíthetsz ki, mert nem tanítottak meg rá. Nem születhetünk ugyanis szabadnak. Egy testbe születünk, egy családba és egy kultúrába. Ha ezek jól működnek, ha csak egyáltalán működnek, akkor döntési lehetőségeket és „szabadságot” nyerhetünk, de csak azért, mert ismerjük és értjük korlátainkat. 

A „bármi” nemzedéke, a „korlátlanság” nemzedéke a semmibe hullik, és ha mi, szülők és nagyszülők nem teszünk valamit, kénytelenek leszünk ezt végignézni.