Mi baja egy konzervatívnak a kormánnyal?

„A jelenlegi kormánykurzus finoman szólva is gyanakvással tekint az úgynevezett értelmiségre. A fő vád – ahogy a civil szervezetekkel szemben is – a politikába való illetéktelen (?) beavatkozás. A téma amúgy ősrégi, és már kissé unalmas is. Ami újdonságnak számít, az a konzervatív értelmiségiek célkeresztbe kerülése.

Tény, hogy a konzervatívok hosszú időn át maguk is többek között azért bírálták kedvenc ellenfeleiket, az egalitárius-moralista liberálisokat és a racionalista-szcientista szocialistákat, mert félreértik a politikát, a félreértés miatt pedig rosszul kormányoznak. A félreértést pedig valójában a liberális és a szocialista értelmiség (értsd: a politikáról fecsegő, de abban részt nem vevő elit) kényszeríti rá a politikusokra. Konkrétabban: a klasszikus marxista-szocialista politika a marxizmus tantételeire épült, amelyeket a tudomány ugyebár végérvényesen igazolt. Nem volt politikus, akinek nem kellett ezekhez igazodnia; vagy legalábbis saját politikáját az egyedül tudományos világnézet keretei között igazolnia. Ennek a politikának a napja leáldozott. De helyére benyomult a liberális értelmiség, amelynek fő élő-és lelőhelye az akadémiai, kulturális és médiavilág. Ez az értelmiség, úgymond, mindenféle erkölcsi tanok és doktrínák alapján elő kívánja írni a kormányoknak, hogy milyen törvényeket hozzanak. A konzervatívok ezt a hozzáállást és a belőle olykor valóban masszívan áradó felsőbbrendűséget, ahogy írtam, régóta bírálják.

Akkor most mi a bajuk? Miért nem dőlnek hátra, amikor a liberális értelmiségnek is bealkonyult, és már egyszerűen nincs sportértéke az erről írott tízezredik flekknek? Miért nem vonulnak vissza – a mór megtette a kötelességét –, s hagyják a politikát a politikusokra? Vagy ha nagyon nem bírják ki, miért nem állnak be politikai propagandistának? (Akarom mondani: harcosnak?)

Több okból sem. Először is, a konzervatív tényleg úgy gondolja, hogy a politikához legjobban a politikus ért. Csakhogy demokratikus rezsimekben minden választópolgár eleve politikus. Még az értelmiség is, ha akarja, ha nem. Másodszor maguk a politikusok igénylik – nem is ritkán – a világnézeti támogatást. Mert még ők is gondolkodnak, ha akarnak, ha nem. Harmadszor, s ez a legfontosabb ok, a konzervatív tényleg komolyan veszi, hogy nem az ő dolga a politika, föltéve, hogy a politika fő feladata a kormányzás. De éppen ezért úgy gondolja, hogy a politika nem mindenekfelett való, s a kormányzás nem mindenben illetékes. Ha az volna, akkor a politika maga vonná be az értelmiséget olyasmibe, ami nem rá tartozik.

Ezért a konzervatív a politika védelmében védi a politikán kívüli világot, beleértve az emberek személyes autonómiáját, szabadságát, közösségeit, erkölcsi és szellemi felelősségét. Védi a kormányzat és a kormányzás autonómiáját: ezt azonban csak úgy teheti meg, ha annak határait védi. Ha szükséges, önmagától.”