Vége a '90-es éveknek, és nem jön újra el

A teljesen talajt, szavazókat, kilátásokat és lehetőségeket vesztett balliberális nyilvánosság – bár tényleg gondban vagyok lassan, hogy minek lehet ezeket a hölgyeket és urakat nevezni – újabb nagy fába vágta a fejszéjét, amitől

Azt a korszakot, amikor egy ÉS-ben, 168 Órában vagy Népszabadságban megjelent publikációban elhelyezett pontosvesszővel is karriereket, társadalmi egzisztenciákat lehetett megsemmisíteni. Amikor a jóságosan utat mutató értelmiség mindenki számára belátható módon elmondhatta, hogy a barna förgeteg honnan ered, kik gerjesztik azt és mit lehet tenni a megszűnéséért.

Sokan elhullottak ebben a tisztogatási hadjáratban, talán a legélesebben feltartott fejjel, soha nem lankadó kitartással Lovas István tudta keresztül-kasul küzdeni magát. És bár ez nem nekrológ, valamint nem is Lovas a témám, pár mondatot szükségesnek tartok előhozni, ha már szóba került a rendszerváltoztatás utáni jobboldali publicisztika egyik legnagyobb alakja.

2000 vagy 2001 nyarán lehetett, hogy mint a közélet iránt már egyre erősebben érdeklődő kiskamasz, a nyaralásra magammal vitt könyveim közé betettem egy fekete borítójú, elég baljóslatú címmel rendelkező, nem is túl vastag írást. Aztán pár nap múltán elővettem, és maradandó élményt hagyott bennem a témája és a leírásai. Gyökeresen változtatták meg addigi, eléggé szegényes elgondolásaimat a világról, jóról és rosszról, érdekről és egyebekről. Ez a könyv a 20. század népirtásairól szólt.

És egyszerűen nem értettem a helyzetet. Hát nem az a mindenkori kiindulási alap, hogy a Nyugat az jó? Akkor az USA hogyan ölhetett meg százezreket Vietnámban és Kambodzsában? A franciák miért kegyetlenkedtek Indokínában és Észak-Afrikában? A belgák, komolyan, a belgák milliókat ölhettek meg Kongóban? Teljesen átformálta az a könyv a világnézetemet.

Akkortól kezdtem el olyan dolgokon gondolkozni, hogy talán a világ megítélésének nem az az egyedüli mércéje, hogy mi itt Közép-Európában hogyan élünk. Az sem, hogy ehhez a kényelmes élethez milyen szövetségi rendszerek feltétlen és alapvető elismerése kell. Azon a nyáron futott át először a fejemen, hogy

Miért monopolizáljuk a szenvedés okozásának jogát az úgynevezett rossz rendszerek felé, mikor ha valamiben egyeznek a világ nemzetei, akkor az az, hogy nagy örömmel igyekeznek gonoszságokat elkövetni?

Teljesen mindegy, hogy ehhez körítésnek diktatórikus dumát használnak vagy a szabadság fényes zászlaját lobogtatják. Politikai játszmákban és háborúkban nincsenek Jók és nincsenek Rosszak, maximum a lebutított történelemkönyvekben. Érdekek vannak, amelyek alapján adott szereplők ide vagy amoda helyezkednek és ennyi. A magasztos dumát pedig a tudatlanok számára tartják fent.

Ezt a bizonyos könyvet Lovas István írta.

Az a Lovas István, akit még akkor sem tudtak elpusztítani, amikor az ellenszél óriási volt és szinte mindenki betagozódni kényszerült valahova. Az ő útja független maradt a magát időnként újradefiniáló magyar jobboldaltól és ab ovo a közélettől is. Azért harcolt, hogy másoknak szabadabb utat törjön. Ezt mindenképpen szükségesnek tartottam elmondani arról az emberről, akinek döntő szerepe volt abban, hogy ma azt és úgy írom, amit és ahogyan.

Na most, visszatérve a kiindulásunkhoz, teljesen röhejes módon, de azt látjuk, hogy ez a módi kúszik vissza.

Nem is annyira az MSZP vagy a DK és egyéb baloldali csoportosulások fedélzetén, hanem eggyel alattuk. A suttogó propagandában, félhivatalosan támogató médiumokban, személyes blogokban és társaikban. Még csak azt sem gondolom, hogy ez felülről irányított volna. Amikor minden veszendőbe látszik menni és semmilyen kiút sem marad, az embernek csak az ösztönei maradnak.

Ennek legfrissebb példájaként tudom felhozni azt, ahogyan a kereszténydemokraták által valami öntapadóval „megtámadott” civil szervezet elleni „akciót” interpretálták. Miszerint a ház a vészkorszakban egy csillagos ház volt, így a mostani performansszal a kormányoldal csak újabb módit vesz át a náciktól. Hitler is ezt csinálta, nem különböznek ezek semmiben tőlük, mondják.

Azt a teljesen illogikus hozzáállást most hagyjuk is, hogy szerintük egy egykori rémtett helyszínén folytatott tevékenység – tekintet nélkül a tevékenység mibenlétére – eleve védelmet élvez a megbélyegzéssel szemben, mert anno teljesen mások, teljesen más okból szintén bélyegeztek ugyanott.

Nagyszerű megragadása a realitásoknak! Korábban ezzel sikerült partvonalon kívülre helyezni és bolondok kezére adni évtizedekre egy 1000 éves történelmi jelképünket is.

Mi több, ugyanez az önsorsrontó logika volt az is, ami az akkoriban még egy sanda pillantástól is maga alá szaró úgynevezett mérsékelt jobboldali pártoknál is elérte azt, hogy

Olyanok sokaságát, ami alapvető és megkérdőjelezhetetlen kifejeződése identitásunknak. Nem keveset már sikerült visszaszerezni, de összességében nagyon későn ébredtünk.

Ez volt az a korszak – még mindig a ’90-es éveknél tartok –, amikor a határon túli magyarok jogairól nem lehetett beszélni, hiszen az elvárás a csicskamagyarkodás volt. Csak szépen, okosan, csendesen és gyáván, az a megfelelő út. Tudjátok, mint Sólyom László nevezetes. elakadt „látogatása” Szlovákiában – ami ugyan már nem a ’90-es években volt, de minden mozzanatában azt idézte. 

A varázslatos ’90-es éveket, ahol a minket ért ütést mindig relativizálni lehetett és kellett, és a Kárpát-medence összmagyarsága akkor volt figyelembe vehető bármilyen tekintetben is, ha minimum a sarokban térdepeltünk, megkövesedett kukoricán, zokogva bocsánatért esedezve a létezésünkért is. És miközben a hazai etalon a görcsös csuklásig taszított örökös öngyűlölet volt, addig természetesen az ezt gerjesztő körök elaléltak attól, ha elmehettek a dalai láma előadására vagy ha egy Nyugati Értelmiségi megnyilatkozott és irányt mutatott a Magyar Narancs hasábjain. Ők ilyen tudvalevőleg jó arcok, nem balkáni söpredék. Nekik drukkolunk, legfőképpen azért, mert nem magyarok.

Mindezeknek vége. Nem időlegesen, hanem végérvényesen. Ellőttetek minden puskaport és semmi sem maradt a kezetekben, csak a saját inkompetenciátok. 

Ma már nem reszketek tekintetedre, mondaná a költő. Farkast kiáltó fiúk voltatok, és a választópolgárok ettől egy ideig féltek. Ezek tanult, magasan kvalifikált emberek, ha azt mondják, hogy félni kell a náciktól, akkor azok biztosan itt is vannak, gondolták. Behúzták fejüket a vállaik közé, vártak és illedelmesen leszavaztak. Még az SZDSZ utolsó, értelmezhető kategóriába eső kampányakor is így történt. Emlékeznek még rá? Aminek a plakátjain ott voltak a demokraták, meg a csúnya, mindenkit bántó nácik. És a kérdés, hogy miből van több, miből akarnak többet.

Aztán a választópolgár felébredt. Talán arra is rájött, hogy ezek a tanult, magasan kvalifikált emberek őt teljesen hülyének nézték. Hiszen előírásszerűen rettegett, de azon kívül, hogy Szabó Alberttel és Bácsfi Dianával kiszúrták a szemét, semmit sem kapott a valutájáért. Valójában ezért hajtottak el titeket, és ezért nem hiszik el egy szavatokat sem, immár több mint egy évtizede.

Ehhez képest minden eltörpül, csak ezt kell megértenetek. És ha egyszer sikerül levonni a konzekvenciákat, akkor talán annak is hírértéke lesz, hogy kit szavaznak meg a kedves küldöttek az MSZP elnökének.