Az első világháborút megelőző évszázadok prosperáló időszakok voltak – és nem a Habsburgok ellenére, hanem a segítségükkel.
Számos alkalommal és helyen olvasható a mai napig is – bár nyilvánvalóan a közbeszéd fősodrát azért nem ez határozza meg –, hogy elvhű, jobboldali, monarchiát esetleg óhajtó, de azt feltétlenül pozitív rendszernek tartó emberek a Habsburg-dinasztiát ostorozzák, legitimációjukat vonják kétségbe.
az ellenbaloldaliság szokásos megjelenése felhígított princípiumaink között. A legitimáció kérdése ugyanis nem érzelmi kérdés, ahogy egyébként a tiszteleté sem. Utóbbit az érdemekkel és nem az ajándékokkal lehet kiérdemelni, a legitimációt pedig törvényes úton.
Az természetesen vita tárgya lehet, hogy hazánk történelmében a Habsburgok mennyire szolgáltak rá a tiszteletre, az még inkább, hogy a szeretetre – mely megint mondom, témánk szempontjából irreleváns –; de ha valami nem tagadható a realitások talaján állva, az a jogfolytonosságuk törvényes mivolta.
Az 1945 utáni időszak ilyen szempontból is különösen terhelt, de valójában a rendszerváltoztatást követően is azt látjuk, hogy főszabály szerint valaki minél jobboldalibb, annál nagyobb az ellenszenve a Habsburgok felé. A nemzeti királyok elsőbbségét hangozzák vissza úgy, mintha egyébként a nemzeti királyok időszakában bármiféle jelentősége is lett volna a monarchák nemzetiségének.
olyanforma logikával, ahogy a humanizmus be nem tartását számon kérők bélyegzik meg a régi időket.
Ehhez a sok esetben még pártus Jézussal, mezopotámiai-szkíta rokonokkal, Mu-kontinensről származtatással és egyebekkel dúsított mitológiában világos, hogy nem hihetünk. Nem állítom persze, hogy aki a Habsburgok szerepét történelmi tények elferdítésével kétségbe vonja, az automatikusan ebbe a közegbe kerül – a szalmabáb-érvelés balos találmány –, de azért mélyebbre haladva elő-előkerülnek ilyen felvetések. Ezzel párhuzamosan pedig a nyugati – vagy éppen bármilyen tradíciók – elutasítottsága és megvetése is nő a megnevezett szubkultúrákban. A népek Krisztusa szerep sokaknak kijárhatna, a szenvedés monopolizálása pedig teljes bizonyossággal tévképzetekhez vezet.
Számunkra most viszont az a fontos, hogy megnézzük, mitől és miért számított legitimnek a Habsburg-dinasztia uralkodása Magyarországon.
Mátyás és III. Frigyes 1463-ban kötötték meg a bécsújhelyi szerződést, amely persze Mátyás szempontjából valamelyest kényszerből született, de ez az érvényességét nem érinti, lévén Mátyás szabad akaratából döntött így. Így a Szent Korona a magyar királyhoz kerülhetett, ennek fejében Hunyadi ígéretet tett arra, hogy amennyiben törvényes fiúörökös nélkül hal meg, úgy a trón Frigyest vagy örököseit illeti. És arról nagyon sokan megfeledkeznek, hogy a megállapodás értelmében Frigyes már életében viselhette a magyar királyi címet, mivel Mátyást fiává fogadta. A szerződést az országgyűlés is elfogadta.
1491-ben járunk, amikor I. Miksa – jogos – trónigénnyel lép fel II. Ulászlónál. (Annál az Ulászlónál, akivel aztán igazán kicseszett az utókor, valami tohonya, uralkodni képtelen királynak beállítva, aki regnálása alatt csak erjesztette a nemzetet, miközben pont az ellenkezője igaz, de ez most mellékes.) Itt Ulászló újra ígéretet tett arra, hogy törvényes örökös hiányában a Habsburgoké a trón, később ezt egy ünnepélyes, kettős házassági szerződéssel, amelynek keretében II. Ulászló fia, a későbbi II. Lajos feleségül vette Habsburg Máriát.
Ez azt jelentette, hogy
amivel felléphetett trónigénye érvényesítésére. Azt pedig csak említés szintjén tegyük hozzá, hogy 1687-ben a rendek lemondtak az ellenállási, valami a szabad királyválasztási jogról is, 1722-ben pedig ugyanezek a rendek arról határoztak a pozsonyi országgyűlésen, hogy kizárólag a Habsburg-dinasztia kihalása esetén léphet újra érvénybe a szabad királyválasztás joga.
Mindezekből láthattuk, hogy a Habsburgok a törvényesség talaján állva teljes joggal voltak a Magyar Királyság uralkodói. Azok a kurucos tematikával fűszerezett értekezések, amelyek a rablásokról, kivéreztetésről, gyarmati sorban való tartásról szólnak, jóllehet tartalmazhatnak részigazságokat – hiszen minden uralkodó más és más, eltérő képességekkel, tehetséggel, esetleg gyengeséggel –, de valójában olyan célt szolgálnak, hogy rablóhaduraknak állítsák be azt a dinasztiát, amely a 150 éves török hódoltság után felépítette az országot, 1913-ra pedig a magyar GDP elérte az osztrák 77 százalékát. Mindezt úgy, hogy amennyiben a kiegyezéskor mért GDP-t 100 százaléknak vesszük, akkor 1913-ra 250 százalék lett.
2001-ben a magyar GDP az osztrák 37 százaléka volt.
Nem dominálhatja az értelmet az érzelem, ha történelmi kérdéseket akarunk megítélni. Mert a valóság nem csak az, hogy az első világháborút megelőző évszázadok prosperáló időszakok voltak – és nem a Habsburgok ellenére, hanem segítségével –, hanem teljességgel törvényesnek is bizonyultak.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Nincs miért kárörvendeni az egyre mélyebb és szerteágazóbb német válságjelenségek kapcsán. Rajcsányi Gellért írása.
A legjobb politikai barométer a világban a román politika mozgása: ahová áll, ott mindenképpen fordulat várható.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
