1491-ben járunk, amikor I. Miksa – jogos – trónigénnyel lép fel II. Ulászlónál. (Annál az Ulászlónál, akivel aztán igazán kicseszett az utókor, valami tohonya, uralkodni képtelen királynak beállítva, aki regnálása alatt csak erjesztette a nemzetet, miközben pont az ellenkezője igaz, de ez most mellékes.) Itt Ulászló újra ígéretet tett arra, hogy törvényes örökös hiányában a Habsburgoké a trón, később ezt egy ünnepélyes, kettős házassági szerződéssel, amelynek keretében II. Ulászló fia, a későbbi II. Lajos feleségül vette Habsburg Máriát.
Ez azt jelentette, hogy
II. Lajos halálakor I. Ferdinánd kezében kettő, de inkább három teljesen legitim, az országgyűlés és a főurak által is jóváhagyott szerződés volt,
amivel felléphetett trónigénye érvényesítésére. Azt pedig csak említés szintjén tegyük hozzá, hogy 1687-ben a rendek lemondtak az ellenállási, valami a szabad királyválasztási jogról is, 1722-ben pedig ugyanezek a rendek arról határoztak a pozsonyi országgyűlésen, hogy kizárólag a Habsburg-dinasztia kihalása esetén léphet újra érvénybe a szabad királyválasztás joga.
Mindezekből láthattuk, hogy a Habsburgok a törvényesség talaján állva teljes joggal voltak a Magyar Királyság uralkodói. Azok a kurucos tematikával fűszerezett értekezések, amelyek a rablásokról, kivéreztetésről, gyarmati sorban való tartásról szólnak, jóllehet tartalmazhatnak részigazságokat – hiszen minden uralkodó más és más, eltérő képességekkel, tehetséggel, esetleg gyengeséggel –, de valójában olyan célt szolgálnak, hogy rablóhaduraknak állítsák be azt a dinasztiát, amely a 150 éves török hódoltság után felépítette az országot, 1913-ra pedig a magyar GDP elérte az osztrák 77 százalékát. Mindezt úgy, hogy amennyiben a kiegyezéskor mért GDP-t 100 százaléknak vesszük, akkor 1913-ra 250 százalék lett.