A Habsburgok legitimációjáról

Számos alkalommal és helyen olvasható a mai napig is – bár nyilvánvalóan a közbeszéd fősodrát azért nem ez határozza meg –, hogy elvhű, jobboldali, monarchiát esetleg óhajtó, de azt feltétlenül pozitív rendszernek tartó emberek a Habsburg-dinasztiát ostorozzák, legitimációjukat vonják kétségbe.

az ellenbaloldaliság szokásos megjelenése felhígított princípiumaink között. A legitimáció kérdése ugyanis nem érzelmi kérdés, ahogy egyébként a tiszteleté sem. Utóbbit az érdemekkel és nem az ajándékokkal lehet kiérdemelni, a legitimációt pedig törvényes úton.

Az természetesen vita tárgya lehet, hogy hazánk történelmében a Habsburgok mennyire szolgáltak rá a tiszteletre, az még inkább, hogy a szeretetre – mely megint mondom, témánk szempontjából irreleváns –; de ha valami nem tagadható a realitások talaján állva, az a jogfolytonosságuk törvényes mivolta.

Az 1945 utáni időszak ilyen szempontból is különösen terhelt, de valójában a rendszerváltoztatást követően is azt látjuk, hogy főszabály szerint valaki minél jobboldalibb, annál nagyobb az ellenszenve a Habsburgok felé. A nemzeti királyok elsőbbségét hangozzák vissza úgy, mintha egyébként a nemzeti királyok időszakában bármiféle jelentősége is lett volna a monarchák nemzetiségének.

olyanforma logikával, ahogy a humanizmus be nem tartását számon kérők bélyegzik meg a régi időket.

Ehhez a sok esetben még pártus Jézussal, mezopotámiai-szkíta rokonokkal, Mu-kontinensről származtatással és egyebekkel dúsított mitológiában világos, hogy nem hihetünk. Nem állítom persze, hogy aki a Habsburgok szerepét történelmi tények elferdítésével kétségbe vonja, az automatikusan ebbe a közegbe kerül – a szalmabáb-érvelés balos találmány –, de azért mélyebbre haladva elő-előkerülnek ilyen felvetések. Ezzel párhuzamosan pedig a nyugati – vagy éppen bármilyen tradíciók – elutasítottsága és megvetése is nő a megnevezett szubkultúrákban. A népek Krisztusa szerep sokaknak kijárhatna, a szenvedés monopolizálása pedig teljes bizonyossággal tévképzetekhez vezet.

Számunkra most viszont az a fontos, hogy megnézzük, mitől és miért számított legitimnek a Habsburg-dinasztia uralkodása Magyarországon.

Mátyás és III. Frigyes 1463-ban kötötték meg a bécsújhelyi szerződést, amely persze Mátyás szempontjából valamelyest kényszerből született, de ez az érvényességét nem érinti, lévén Mátyás szabad akaratából döntött így. Így a Szent Korona a magyar királyhoz kerülhetett, ennek fejében Hunyadi ígéretet tett arra, hogy amennyiben törvényes fiúörökös nélkül hal meg, úgy a trón Frigyest vagy örököseit illeti. És arról nagyon sokan megfeledkeznek, hogy a megállapodás értelmében Frigyes már életében viselhette a magyar királyi címet, mivel Mátyást fiává fogadta. A szerződést az országgyűlés is elfogadta.

1491-ben járunk, amikor I. Miksa – jogos – trónigénnyel lép fel II. Ulászlónál. (Annál az Ulászlónál, akivel aztán igazán kicseszett az utókor, valami tohonya, uralkodni képtelen királynak beállítva, aki regnálása alatt csak erjesztette a nemzetet, miközben pont az ellenkezője igaz, de ez most mellékes.) Itt Ulászló újra ígéretet tett arra, hogy törvényes örökös hiányában a Habsburgoké a trón, később ezt egy ünnepélyes, kettős házassági szerződéssel, amelynek keretében II. Ulászló fia, a későbbi II. Lajos feleségül vette Habsburg Máriát.

Ez azt jelentette, hogy

amivel felléphetett trónigénye érvényesítésére. Azt pedig csak említés szintjén tegyük hozzá, hogy 1687-ben a rendek lemondtak az ellenállási, valami a szabad királyválasztási jogról is, 1722-ben pedig ugyanezek a rendek arról határoztak a pozsonyi országgyűlésen, hogy kizárólag a Habsburg-dinasztia kihalása esetén léphet újra érvénybe a szabad királyválasztás joga.

Mindezekből láthattuk, hogy a Habsburgok a törvényesség talaján állva teljes joggal voltak a Magyar Királyság uralkodói. Azok a kurucos tematikával fűszerezett értekezések, amelyek a rablásokról, kivéreztetésről, gyarmati sorban való tartásról szólnak, jóllehet tartalmazhatnak részigazságokat – hiszen minden uralkodó más és más, eltérő képességekkel, tehetséggel, esetleg gyengeséggel –, de valójában olyan célt szolgálnak, hogy rablóhaduraknak állítsák be azt a dinasztiát, amely a 150 éves török hódoltság után felépítette az országot, 1913-ra pedig a magyar GDP elérte az osztrák 77 százalékát. Mindezt úgy, hogy amennyiben a kiegyezéskor mért GDP-t 100 százaléknak vesszük, akkor 1913-ra 250 százalék lett.

2001-ben a magyar GDP az osztrák 37 százaléka volt.

Nem dominálhatja az értelmet az érzelem, ha történelmi kérdéseket akarunk megítélni. Mert a valóság nem csak az, hogy az első világháborút megelőző évszázadok prosperáló időszakok voltak – és nem a Habsburgok ellenére, hanem segítségével –, hanem teljességgel törvényesnek is bizonyultak.