A vébé másik arca

„Öt nap focimaraton után, amikor a topfavoritok már mind bemutatkoztak, a hatodik nap csendesebbnek ígérkezik. Legalábbis, a párosítások alapján.

És a futballőrültre rá is fér egy nyugalmasabb nap, amikor csak fél szemmel követi az eseményeket, és gondolatban végigpörgeti az elmúlt napok drámáját. Mert a futball, kérem szépen, az igenis dráma. És ehhez elég csak a játékosok mimikáját figyelni a pályán, ahogy lereagálják az eseményeket, a bíró döntéseit, a kudarcaikat.

Például, a perui játékosét, aki egy pillanat alatt válhatott volna nemzeti hőssé, ha belövi 36 év után Peru első gólját, de kihagyta. Vagy Mo Salah tehetetlen fájdalmát a kispadon, mikor Jimenez befejelte Uruguay vezető gólját, és ő nem segíthetett a csapatának.
De nemcsak a pályán zajlik a dráma, hanem a nézőtéren is, mert a szurkoló úgy együtt él a játékkal, és az olyan érzelmeket képes belőle kiváltani, amire a színházban csak a legjobb előadások képesek.

A foci azonban nemcsak dráma, tragédia, de komédia is. Amikor például a földön fetrengő játékos próbálja elhitetni a bíróval, hogy őt éppen most rúgták agyon. Néha bizony nagyon élethűek ezek az alakítások, és csak sajnálhatjuk, hogy kevés kiöregedett focistát látunk viszont a színpadon vagy a filmvásznon.

A futball továbbá a gesztusokról is szól. Ezekben a gesztusokban tűnik ki leginkább, ha egy játékos vérbeli sportember, nem lelketlen profi.”