Lovas István emlékére

Marcus Antonius: „A rossz, mit ember tesz, túléli őt; a jó gyakorta sírba száll vele”

Viszolygással olvastam tegnap, hogy Lovas István halálhírére egyesek pezsgőt bontottak a Facebookon, elátkozták, sőt, egy füst alatt gyorsan mások halálát is igényelték legott. Vártam ezért egy napot, amíg lelohadnak a rossz kedélyek.

Nekem volt vele történetem, ami tele volt nézeti konfliktusokkal, de sikerült ezeken túllépnünk. Nem lettünk cimborák, és nem is akartuk átprogramozni egymást, csak tudomásul vettük a másik integritását. Nem igaz az, hogy nem érdekelték az ellenérvek, feltéve, ha azok alaposak voltak. Nem egyszer hallottam tőle, hogy "Hát igen, tényleg. Jó, hogy mondod."

Együtt dolgoznunk is sikerült ezen az alapon, újságíróképzési projektben és műsorokban is, közös internetes platformon is. A sugárzásmérőnk magasra szökött olykor, de végül nem halt bele senki. Mert ezek szavak, csak szavak, amikkel szembe lehet állítani más szavakat. Csak csinálni kell.

Tudását, olvasottságát, nyelvi magabiztosságát csak megemlítem, mert az már szinte közhely, ha róla esik szó.

Ijesztő volt. Nagyon nehéz volt vele eséllyel vitába szállni, nem is vállalkoztak rá túl sokan, és inkább elintézték azzal, hogy ő csak egy szellemi martalóc, aki párbajképtelen. Ezzel teljesen átengedték neki a harci újságírás terepét, pedig szerette volna, ha valaki szembe jön vele a főutca másik végéről.

A máig elhullámzó hatású Véralgebrát a Népszabadságnak kínálta fel közlésre, nem saját lapjának. Utóbbi esetben rá lehetett volna legyinteni, hogy az csak egy periférikus újság, ami nem érdemel figyelmet. Így viszont általános vitát gerjesztett, amit érdemes visszamenőleg újra áttekinteni.

A cikk átment Eötvös Pál főszerkesztő és a megkérdőjelezhetetlen integritású Bossányi Katalin szűrőjén, akik megértették, hogy a fontos dolgokról vitatkozni kell, nem pedig csak közölni. Rettentő bírálatokat kaptak a publikálásért, Katinak a beosztása is bánta, de ők (és mellettük még Tamás Ervin) észrevették, hogy nem lehet úgy átszökdécselni a demokrácia buktatóin, hogy nem beszéljük meg a múltunk legfontosabb tényezőit, és hogy ennek a legnagyobb olvasottságú lapban kell megtörténnie. A cikk bevezetőjében közölték súlyos fenntartásaikat, de közzétették. (update: balközép értelmiségiek egy jókora csoportja tiltakozását fejezte ki egy nyilvános nyilatkozatban, mások az újságban való publikálás bojkottját lengették be. Megjegyzem, hogy akadt olyan aláíró, aki nem is hallott a tiltakozásról, de rátették a nevét, mert úgy gondolták, hogy biztos egyet fog vele érteni.)

Ezt a közlést nevezem én sajtószabadságnak. Mert hiszen a magyar sztori lényege éppen az, hogy volt részünk ilyen meg olyan elnyomásban, emilyen meg amolyan terrorban, külső és belső agressziókban, de csak kliséket ismerünk róluk, ám még azok is jórészt hamisak vagy hézagosak, és ezért ezeket akkor is meg kell beszélni, ha rálépünk a vörös vonalra.

Ez 1999-ben történt. A kiprovokált vita azonnal ki is robbant, és megmozgatta a lanyhuló magyar közgondolkodást. Se előtte, se azután nem láttam ilyet. A vita során sokan mondtak sokfélét, rengeteg okos és tekintélyes ember szólalt meg, érvelések-ellenérvek, nem ismert tények sokasága került elő. Az egyik oldalt képviselők aztán önmagukon belül is vitákba keveredtek, és ugyanez történt a másik táborban. Évekig tartott a hullámverés tévékben, rádióban, lapokban, külföldre is átcsapott, de a végén mindenki okosabb lett általa. Ahogy ma mondják: a szenvedélyek ki lettek maxolva, de végül volt füle-farkuk.

Akkor még senki nem tudhatta, hogy egy harci trükk, egy lovasi felültetés részesei vagyunk, Bár a cikket persze ő írta, de azt két izraeli/amerikai tanulmányból gyúrta össze. Erről később saját maga comingoutolt a Magyar Nemzetben, elmondva, hogy célja a vita kirobbantása, és újfajta kutatási és értékelési szempontok megvitatása volt, mert biztosra vette a heves következményeket. Később maga Eötvös mondta, hogy Lovas túljárt az eszükön, de nem csapta be őket.

Ártott azzal a cikkel? Akkoriban nagyon úgy festett. De ma visszapillantva, vajon tényleg az volt a Rubicon, ami elválasztja a kimondhatót a kimondhatatlantól? Nem inkább használt vele, hisz' átmozgatta az értelmiség sorvadó és akkoriban már lassan katatóniába süppedő szellemi vésztartalékait?

Volt azóta ilyen?

Jó ideje nem beszéltünk, de része maradt a tájékozódási forrásaimnak, mert továbbra is napi 16-18 órákat volt képes eltölteni kutatással, publikálással. Nem a mainstream-et szemlézte, hanem azokat az egyre fontosabb "kis véleményeket", melyek a digitalizáció folytán mind erősebben befolyásolják a nagy folyamatokat. Ezekkel a kis véleményekkel lehet manapság választásokat nyerni, elnöki posztokat megszerezni, koalíciókat összeszervezni.

A Véralgebra után már nem került sor nagy viadalokra, és azóta sincsenek. Pedig a közélet és a média ezek nélkül üres és félhalott. Az unalom öl. Az unalom a mélybulvár és az ócskaság felé tereli át a közfigyelmet. Kellenek gladiátorok, magányos küzdők, és igen, kellenek provokátorok is. Bármely oldalon. Még ha nem is tetszik a modoruk olykor. Nem baj az. Lehet válaszolni, vagy elmenni a bíróságra. A viták viszont nem maguktól állnak elő, azokat valakinek mindig generálni kell.

A magyar sajtó sivárabb lesz Lovas távozásával. Még akkor is, ha most sokan talán úgy gondolják - tévesen - hogy "tisztul" ezáltal a közgondolkodás. Pedig fenéket fog.

R.I.P., Pista.