Lovas István elment

Lovas István elment. Köszönés nélkül behúzta maga mögött az ajtót. Pedig régen készültem arra, hogy egy nap megvitatok vele bizonyos kérdéseket.

Szerettem volna elmondani neki, hogy bár rengeteg ponton nem egyezik a világnézetünk, ennek ellenére úgy tekintek rá, mint a példaképemre. Pontos volt és alapos, a világ történéseit olyan összefüggésben látta, amire kevesen képesek. Naná, az európai nyelvek egy jelentős részét mellényzsebben hordta, széleskörűen tájékozott volt. A látszólag egymástól független történéseket is össze tudta kapcsolni, a kirakós minden darabjának tudta a helyét.

Feleleveníteném neki, hogy bár ő biztos nem emlékszik rám, de egyszer személyesen is találkoztunk és nagyon jó benyomást tett rám. Mindig sokra értékeltem a fizikai és szellemi kiválóságot, és irigyeltem, hogy benne ez a kettő szerencsés módon találkozott. Lovas István egy óriás volt, intellektuális és fizikai értelemben egyaránt. Ezt nem mondtam volna a szemébe, mert férfiemberek nem dicsérik így egymást. De akik találkoztak vele tudják, magas volt mint egy nyírfa, és erős mint a bőrszíj. Előadásai alkalmával pedig olyan képiesen fogalmazott, hogy a mondandóját szinte maga előtt láthatta a hallgatósága.

Elmondtam volna neki, hogy középiskolás koromban a Sajtóklub minden egyes adását megnéztem, kifejezetten az ő véleményére voltam kíváncsi. Szerettem a humorát, száraz és fanyar volt, a legjobb fajtából. Mintha a magyar politikát a Monty Python szellemiségében szemlélte volna. „Jelentem, feljelentem!” Emlékszik, István?

Igazi antikommunista volt, ebben is lelki rokonságra találtam vele. Ha elképzelem, hogy milyen ízesen szidhattuk volna a kommunistákat, akaratlanul is nevetnem kell. Derűsen emlékezek rá, és bár nem volt egy heherészős fajta, de kinevette a világ képmutatását, minden írásában rámutatott a világ nevetséges fonákságára.

Sosem felejtem el a Kende Péterrel folytatott vitáját, Lovas nagyszerűsége ellenfelei mellett vált igazán láthatóvá. Hogy egy lovasi képpel éljek: „Tegyük egymás mellé Lovas István és az ellenfelei képét, Lovas István azonnal a mennybe megy”.

Elmondtam volna neki, hogy átláttam a szitán: tudtam mindig, hogy a hamiskás, néha gunyoros mosoly mögött az a magabiztosság van, hogy tudja, igaza van.

ez a leplezetlen zsidózás nem az ínyemre való. Ezzel tönkre teszi a saját életművét, ez egy katasztrofális tévedés, ezzel csak muníciót szolgáltat az ellenlábasai számára. Egy ilyen művelt emberhez nem illik a zsidózás, nem is értem, hogy pont egy ilyen fontos kérdésben, hogyan tévedhet ekkorát? Ez volt a legnagyobb hibája, egy téves becsípődés.

De nem felejtettem volna el elmondani neki, hogy ő a legjobb és legfelkészültebb magyar újságíró, a politikai újságírás nehézsúlyú bajnoka. Biztos vagyok abban: könnyesre nevettük volna magunkat, hogy az ellenlábasai habzó szájjal tiltakoznának ez ellen, hogy ezt a címet csak és kizárólag egy progresszív újságíró viselheti szerintük, aki képes a politikailag korrekt beszédmodorra.

Lovas István győzött. Úgy vonult most vissza, hogy senki nem merte megmérettetni magát vele. Alattomos ellenfelei úgy akarták a partvonalra száműzni, hogy közben

A honi újságírószakma számára – különös tekintettel Lovas ideológiai ellenfeleire – létrára lett volna szüksége ahhoz, hogy Lovas Istvánnak legalább a bokáját elérjék.

Most nekünk kellene egy létra hozzá, hogy még néhány szót váltsunk vele. Egy nap remélem pótoljuk az elmaradt beszélgetésünket! Isten nyugtassa csendesen!