Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Én elengedtem ezt a függetlenobjektív kényszert. Nekem barátaim vannak és értékeim. Ebben vagyok függetlenobjektív.
Van itt egy vita a független újságírásról, az értékekről, arról, hogy mi a helyes és mi a jó.
A nagybetűs újságíró azt tanulta az iskolában, hogy az a jó, ha minden felet megkérdezel és függetlenobjektív módon megírod. Én is így jöttem ki a Havas-iskolából és mentem lelkesen függetlenobjektívkedni.
Először egy jobboldali médiumnál fogadtak be, senki egy szóval nem mondta, hogy mit lehet és mit nem, de mint a gyerek érzi a szülei rezdüléseit, én is éreztem, hogy mit lehet és mit nem.
Aztán egy nagy baloldali újsághoz írtam egy-két cikket, de amikor azt akartam leleplezni, hogy az amerikai multi rabszolgaként tartja az alkalmazottait (saját tapasztalatból), akkor a cikkemet addig szerkeszthették, amíg az lett a mondanivalója, hogy mindenki menjen oda dolgozni.
Akkor inkább visszamentem jobbra, mert ott még mindig közelebb állt az értékrendemhez az átszerkesztés, mint a másik oldalon.
Ha együtt utaztam újságírókkal, rendszeresen lefasisztáztak a baloldali függetlenek, én pedig röhögtem rajtuk és visszakommunistáztam, este pedig együtt mulattunk és összehaverkodtunk.
Egyszer egy híres íróval akartam interjút készíteni, de a szerkesztő megmondta, hogy rá kell kérdeznem az ávós férjére. Akkor elmentem a híres íróhoz, megmondtam, hogy erről is kérdezném, és megbeszéltük, hogy akkor inkább ne legyen interjú. Kávéztunk egyet és örültünk egymásnak.
Én elengedtem ezt a függetlenobjektív kényszert.
Szerintem lehet, sőt kell írni a sikerről, meg lehet dicsérni kormányt, politikust, híres embert, és nem kell a végére odabiggyeszteni egy kis fanyalgást. Nem propaganda az, ha tisztán örülsz. Vannak sikerek, az ország sikerei és ennek lehet tisztán örülni.
De vannak barátaim jobb-baloldali emberek, akiknek ismerem a szándékait és az életét, és szeretem őket. Kiállok mellettük akkor is, ha nem értek egyet valamelyik cikkükkel, Facebook-bejegyzésükkel. Le tudunk ülni és megbeszélni, hogy kinek mi fáj, mitől fél, mit szeretne. Barátság van, függetlenobjektivitás nincs az elefantcsonttornyomban.