A halál szaga – a mai Amerikáról

Russell Ronald Reno (1959, Baltimore) író, publicista cikkének fordítását közöljük. Reno többek között a Yale-en is tanult, 2010-ig a teológia és etika professzora volt a  Creighton University-n, ma a First Things magazin szerkesztője. Két gyermek édesapja, számos kötet szerzője. Episzkopálisnak (anglikánnak) született, de felnőtt fejjel katolizált. Fő hobbija a hegymászás.

***

A halál szaga eláraszt minket. Tízen haltak meg Texasban, egy houstoni iskolában, tizenheten a floridai Parklandban, ötvennyolcan egy Las Vegas-i koncerten Nevadában, majd négyen a nashville-i Waffle House-ban, Tennessee-ben. Az utóbbi esetben ez a szám csak egy hősies közbelépésnek köszönhetően nem lett magasabb.

A heroin-túladagolásban elhunytak száma tovább emelkedik, az öngyilkossági ráta szintén. Egyre több halált okoz az alkoholizmus és az elhízás. Ezek a tényezők játsszák a vezető szerepet a várható élettartam csökkenésében az Egyesült Államokban.

A véleményvezérek a kezüket szorongatják. „A fegyvertartás szigorítására van szükségünk” – mondják néhányan. A naloxont – ami egy túladagolást megfékező drog – már kiosztják a helyi rendőrségnek. Az anyagi keret megemelése az öngyilkosságok megelőzésére szolgál.

A fegyverrel rendelkező háztartások száma éppen annyi, mint ötven évvel ezelőtt, ami azt jelenti, hogy a fegyvertartás szabadságát biztosító jogrendszer nem magyarázza meg a tömeges emberölések számának emelkedését. Hasonló a helyzet a túladagolásokkal, az öngyilkosságokkal és az önmagukban kárt tevőkkel. Az önpusztítás eszközei nem újak. 

Welcome to Las Vegas

A halál kultúrájának okai titokzatosak. Az iszlamista terroristáknak vannak okai – bármennyire is rosszindulatúak – a gyilkos akciók elkövetésére. Okok, amelyek az iszlám és a szekuláris Nyugat közötti civilizációs összecsapásból erednek. Ezzel szemben senki sem tudja, hogy miért gyilkoltak meg ötvennyolc embert Las Vegasban, vagy azt, hogy a „kétségbeesésre visszavezethető halálok” miért növekszik, különösen a fehér munkásrétegbe tartozó férfiak körében.

Amíg nem nézzük meg közelebbről. 

National Organization for Women

Nem lehet a szokásos gyanúsítottakat – az elhagyatott vidéken élő „bigottakat” és a „vallásos” jobboldalt – okolni a kultúráért, ami azokat a fiatal férfiakat formálta, akik emberek tömegeit mészároltak le – vagy akik drogokkal, alkohollal vagy halántéknak szegezett fegyverrel vetettek véget életüknek. Épp ellenkezőleg, olyan intézmények határozzák meg a fősodort, mint a Harvard, a Google és a Ford Alapítvány. Preferenciáik adják a hangot olyan divatos szavakkal, mint a „multikulturalizmus”, a „sokszínűség”, az „inklúzió” és a hagyomány utáni életstílus más kifejezései. Az elitünk hatalmas vagyonával és presztízsével hadat üzen a mumusnak: a heteronormativitásnak, a patriarchátusnak, a logocentrizmusnak és a rasszizmusnak. Jelenlegi kultúránk egy több mint ötven éve tartó

Elitünk minden szinten ellenzi a tisztán morális alapokon álló viselkedés hagyományos formáit, inkább egy gyógyászati és bürokratikus megközelítésre épít. A marihuána legalizációjára törekednek, leépítették a férfi és női szerepek jelentőségét a gyerekek viszonylatában. Mindenkit kijavítanak, aki biológiai nemről beszél, hiszen ők a társadalmi nemet preferálják – ami szerintük társadalmi konstrukció. Az általuk istápolt szólásszabadság definíciója szerint a középiskolás fiúkat lehetetlen megóvni attól, hogy pornót nézzenek az iskolában, ugyanakkor ki kell tartani a politikai korrektség mellett, ami elutasítja a morális korrektséget. 

A végeredmény: az amerikai kultúra 2018 körül.

A képlékeny önmeghatározás világa az ideálunk, amit általános elfogadás és kölcsönös megerősítés jellemez. A gyakorlatban az elit gyermekei szerencsések, hiszen családjaik és iskoláik gondosan szocializálják őket a 21. századi meritokratikus siker fegyelemére, miközben nyitottságot, befogadást és sokszínűséget prédikálnak. De a többiek nem ilyen szerencsések.

Bár mindannyian a saját tetteinkért vagyunk felelősek, egy társadalmat mégis a leggyengébbek és a legveszélyeztetettebbekre gyakorolt hatásán keresztül lehet megítélni. Nem is olyan régen, amikor még az egyetemista fiatal voltam a rasszista kultúra arra ösztönözte néhány fehér barátomat, hogy haragjukat és bizonytalanságaikat rasszista inzultusokkal fojtsák el – éppen úgy, ahogy egy korábbi generációnak megengedték, hogy domináljon, és megalázzon másokat. 

A mai amerikai kultúra teljesen más. A befogadást ígéri, de a celebség és a professzionális siker büntető társadalmi hierarchiáját adja. A korlátlan szabadság világában – légy a legjobb, ami lehetsz – minden bukást magadnak köszönhetsz. Az önkárhoztatás lehetőségét csak az elnyomás narratívái enyhítik, ami azt jelenti, hogy a kamasz szenvedését – és a felnőtt szenvedését – is mindig más hibája okozza. Ezért a sikerért zajló elkeseredett küzdelem és a megtorlás iránti bosszús követelőzés között vergődünk.

A 19. században azt a célt tűzte ki, hogy kevesebb szabály kösse a premodern gazdaságokat és a társadalmi hierarchia mintáit. A képzettek, tehetségesek, cégalapítók és becsvágyók kezére játszott, akik hamarosan kiszorították az arisztokráciát. 

Az elmúlt fél évszázadban a liberalizmus a magánélet szabálymentesítésére fókuszált. Ez is egy elit prioritás volt, mert lehetőséget teremtett a kizsákmányolásra az erőforrással rendelkezőknek. De egy olyan világot teremtett, ahol a rend nélküli lelkek drogokkal és alkohollal pusztítják el magukat, és ahol a gyilkos gondolatokat dédelgetők szabadon szerezhetnek érvényt agyszüleményeiknek.  

Itt az ideje ébresztőt fújni! A Ford Alapítvány, a Human Rights Campaign, a Southern Poverty Law Center, a National Organization for Women, a Harvard és Stanford egyetemek: ők a mai establishment pillérei és a halál kultúrájának építői. 

***

Filemon Norbert fordítása